A világ hét csodájának egyikét magáénak tudó babiloni királynő sok művész fantáziáját megmozgatta. Arról, hogy a függőkertet az i.e. 8. században uralkodó Szemiramisz építtette, és hogy a királynő valóban létezett-e, megoszlanak a vélemények, zenét azonban többen is komponáltak róla.
A félig isteni származású Szemiramiszt Aphrodité galambjai neveltek fel. Később bölcs királyné vált belőle, majd életét, mint az ókori királyi családokban oly sokaknak, saját fia oltotta ki. Szemiramisz története megihlette többek között Gluckot és Rossinit is, ma azonban egy kevéssé ismert operát veszünk górcső alá, méghozzá az olasz Ottorino Respighi Semirama című opusát.
Rossinihez hasonlóan Respighi (1879-1936) is Voltaire 1748-as Sémiramis című drámájához nyúlt, azt azonban nem archaizáló módon, hanem a modernitás jegyében, Richard Strauss nyomdokaiba lépve tette. Az 1910-ben bemutatott opera azon korszellem jegyben fogant, amely Salomet is szülte, a femme fatale és a körülötte keringő férfiak drámája. Respighire a kor zenei irányzatai mellett a pszichoanalízis is nagy hatást gyakorolt, operájában a különböző elfojtásokat és komplexusokat is boncolgatja.
A bemutatón nagy sikert arató opera recepciótörtének magyar vonatkozása, hogy a mai napig etalonnak számító felvétel egy 1995-ös Hungaroton album, kiváló magyar énekesgárdával, a címszerepben Marton Évával.
