„Egy lángot adok, ápold, add tovább (…) és gondozd híven.” Reményik Sándor szavai jutnak eszembe összegzőként nagytatám zenetörténeti tevékenységéről, valamint az ebből fakadó, epizódokra bontott ismeretterjesztő sorozatom mögött lüktető mozgatórugókról.
Ezeket a zenei miniportrékat igazából vele kellett volna kezdenem. Nem könnyű feladat számomra ezt a soron következő epizódot megírni, hiszen majd’ kilenc évtizedes pályafutását és életművét nem lehet pár sorban pontosan összegezni, sorjázni. Röviden viszont meg kell próbálkoznom azzal, hogy megemlítsek pár fontosabb tudnivalót. Egy életen át tartó alázatos, zenei munkássága nem csupán egyedi, hanem megkerülhetetlen is Nagyvárad történetében.
Thurzó Sándor (1920–2009)
Thurzó József és Thurzóné Gonda Teréz második gyermekeként született a négyből (József, Sándor, Károly, Irma). A zenére való hajlamot a gyermekek közül csak ő örökölte.
Thurzó Sándor 1920. március 17-én született egyszerű munkáscsalád gyermekeként. Feleségével, Tyukodi Margittal (Nagyvárad, 1921. szeptember 16. – 2002. december 21.) 1942. július 20-án mondták ki az életre szóló igent Nagyváradon, a váradréti református templomban. Felesége ének- és gobelinművész is volt, helyi viszonylatban több mint kétszáz bemutató fűződik nevéhez. Házasságukból két gyermekük született: 1943. november 14-én Sándor József brácsaművész és 1945. december 30-án Margit Terézia fogtechnikus, aki fuvolázni, zongorázni is tanult.
Az akkori nagyváradi zenei életnek számos kiválósága élt és alkotott, kitűnő zenei szaktekintélyek munkálkodtak a szakma területén. A család jóbarátja, Weisz Sámuel hegedűművész és zenetanár, ismerve az anyagi nehézségekkel küszködő négygyermekes apa óhaját és a kiskorú fiúcska ambícióit, elvállalta ingyen Sándor hegedűtanítását.
Miután véget ért a világgazdasági válság az 1930-as évek elején, és a fiatal hegedűs már Bach-szonátákat és a virtuóz Ysaye-szonátákat, Paganini 24. Capriccióját is játszotta, a város zenei szaktekintélyeinek unszolására felvitték Budapestre egy meghallgatásra a kor egyik legtekintélyesebb professzorához, hegedűvirtuózához, Hubay Jenőhöz. Nagy jövőt jósolt az ifjú nagyváradi tehetségenk, aki néhány alkalommal magánórákon vett részt nála.
1937-ben azonban Hubay Jenő meghalt, és félbemaradt a tanulás, pedig már a zeneakadémiai előkészítők is elkezdődtek. A második világháborút megelőző időkben már nehéz volt a határátlépés, majd meg is szűnt. A tanulás folyamata megszakadt. Nagyváradra azonban egy ifjú hegedűvirtuóz, Breuer Oszkár érkezett a bécsi Zeneakadémiáról, akivel szoros barátság alakult ki.
A két világháború között a Nagyváradi Filharmonikus Társaság zenekarát Macalik Alfréd polihisztor vezette (festőművész, nagybőgős, gordonkás, zongorista és zeneszerző volt egyszemélyben). Breuer Oszkár a zenekar hangversenymestere lett, és besegítőként Thurzó Sándor is elkezdte megismerni a zenekari munka szépségeit. A világháborút mint a helyi zenés színház koncertmestere és a Filharmóniai Társaság egyik hangversenymestere élte át.
A második világháború után az újra Romániához csatolt Nagyváradon nehéz volt az élet. A zenei mozgalom új alapokon folytatódott. Sokáig nem kaptak a zenekari tagok fizetést, hanem ők adtak tagsági díjat. Elérkezett az erőszakos államosítások időszaka, ami az 1887 őszétől működő Filharmonikus Társaságot is elérte. 1949-ben állami fennhatóság alá került, melynek első vezetője és karmestere Romulus Botto zeneszerző lett. A sokoldalú szervezőzseni néhány évig volt az intézmény élén, ezalatt hatvantagú zenekart és nyolcvantagú énekkart irányított kitűnő érzékkel és szakmai rátermettséggel. Művészeti bizottság intézte a műsorok összeállítását és a neves művészek meghívását. Ennek a bizottságnak volt az egyik mozgatórugója (Breuer) Boda Oszkár mellett Thurzó Sándor is.
1941 és 1956 között már a nagyváradi színház zenekarának koncertmestere, 1949-től 1956-ig pedig az államosított Filharmónia koncertmester-helyettese, művészeti titkára. Kollégáinak – nagymamámmal közösen – több mint 35 ezer oldalnyi kottát másolt kézzel, gyertyafénynél, hogy enyhítse a zenekar kiadásait. Ezen példányokból még most is vannak a Filharmónia kottatárában.
Szalay Stefánia – aki Bartók növendéke volt – mások mellett úgyszintén nagy lelkesedéssel támogatta az általa folytatott elmélyült muzikológiai ügybuzgóságot, gyűjtést és rendszerezést. Rengeteg időt és pénzt fektetett a Nagyváraddal kapcsolatos zenei dokumentumok, tárgyak, relikviák beszerzésére, megvásárlására. Munkaerejét egész életében a zenének szentelte. A nagyváradi zenei élet továbbéltetőjévé vált. Értéket képviselt egy értékvesztett világban.
Közel 80 év komoly munkája révén Thurzó Sándor egy unikumnak számító várostörténeti dokumentumtárat hozott létre, ezzel pedig a Thurzó család az egyetlen Nagyvárad eddigi történetében, amely rendelkezik a város klasszikus zenei életének teljes archívumával, 13 különálló rendszerben és kritérium alapján lebontva.
Dokumentációs adattárunk jelen pillanatban 1760-tól kezdve 17 429 epizódot rögzített, amely napjainkban is növekszik.
Harminc másodlagos forrást tartunk számon 1199-ig visszatekintve. 174 helyi zeneszerzőről van kimutatásunk, valamint többezer előadóról. Mind a 238 helyszínt ismerjük, ahol 1199-től napjainkig valamilyen komolyzenei tevékenység folyt. Tárgyi anyagok (hangszerek, dokumentumok, kották, jegyzetek, levelek, kéziratok, fényképek stb.) birtokában is vagyunk.
Egy értékrendszer kialakítása következetes és fáradságos munka, mert egyben értékmentés is. Nagytatám hitt a világ megválthatóságában. Sok mindennek ő tette le az alapját Nagyváradon. Alapos, tudományos kutatómunka jellemezte életének minden pillanatát.
Kodály Zoltán halála után néhány héttel egy nagy csokor virággal tisztelte meg a még friss hantolású sírt. Akkor erősödött meg elhatározásában, hogy értékmentő tevékenysége fontos. Munkássága, feltáró kutatásai révén Nagyvárad bekerülhetett az egyetemes zenetudomány vérkeringésébe. Ámbár zenetörténészi tevékenysége nagy nemzetközi sikerekkel járt, ő egy szerény, halk szavú zenetudós maradt, aki lelki értékeivel dominált. Időtálló üzeneteit így is meghallották. Nagy számú zenei vonatkozású, tudományos jellegű cikket és tanulmányt írt. Többek között a Fáklya, a Művelődés, az Előre, a Zenetudományi Írások, a Ţara Crişurilor, a Bihari Napló és a Reggeli Újság jelentette meg írásait. Bartók Nagyváradon a helyi sajtó tükrében című kötete itt érhető el.
Az új, tudásalapú társadalomban egyre nagyobb szerephez jut az ismeretekhez való hozzáférés, az új és érdekes információk megszerzése. Az emberi történelem folyamán felhalmozott műveltség, polgári tudás időtálló „hordozói” maguk a könyvek, valamint az ezekben felhalmozott tudás, amely jelentős mértékben alakítja a lélek érzékenységét. Természetesen ez ugyanúgy igaz a kottákra is. A könyv olyan az olvasónak, mint egy partitúra a zenésznek. Ha nem értőn olvas, hanem csak felszínesen, akkor a könyv csak betűk sokasága, akár a laikusnak a hangok kusza halmaza. Azonban az érdeklődő és fogékony ember számára megmutatja a benne rejlő „kincseket”, ahogy a zenésznek a hangok logikus összefüggéseit, harmóniáját.
Thurzó Sándor az évek alatt 24 zeneszerzőnek 57 szerzői estet rendezett. Lelkesen szervezte a koncerteket, fesztiválokat, és több mint háromezer (!) zenemű nagyváradi bemutatója is a nevéhez fűződik, illetve kamaraegyüttesek létrejöttét is segítette.
Nagyváradon állandó operatársulat működött több mint kétszáz évig, mígnem a Ghibu-féle kulturális megszorítások miatt, a trianoni diktátum után megszűnt. Sok próbálkozás volt ezután, de állandó operatársulat nem jött létre, aminek több oka volt és van napjainkig. Ezt az áldatlan állapotot próbálta nagytatám megállítani. Azon munkálkodott, hogy megteremtsen Váradon egy állandó kamaraopera-társulatot, amely a ’70-es, ’80-as években rendkívüli kihívásnak számított. Végül sikerült egy elismert magán kamaraopera-társaságot alapítania, amelynek fellépéseket szervezett, és 15 éven át, az 1989-es rendszerváltozásig irányította őket. Az „események” után sok énekes a kolozsvári, a budapesti vagy a bécsi operához szerződött, így az itteni társulat megszűnt.
Nagymamámmal (Thurzóné Tyukodi Margit) közösen készítették el a kosztümöket, vásárolták meg az anyagot a szereplők felöltöztetéséhez, és ők is tárolták otthonukban mindezeket. A Megéneklünk, Románia egyik fesztiválján az együttes első díjban részesült a Doru Popovici: Interogatorul din zor című kétszemélyes kisopera előadásával.
1956 és 1959 között a nagyváradi Bábszínház zenei vezetője-igazgatója is volt, ahol zenés bábdarabok mellett nagy sikerrel színre vitte Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című kisoperáját, és egy vonósnégyesből és zongorából álló kamaraegyüttest szervezett hozzá. Ekkor került oda Dankó János zongorista, zeneszerző, akinek nagytatám lett a mentora. Az egyik nemzetközi bábfesztiválon és versenyen, Konstancán első díjat is kaptak.
Nagyvárad zenei múltjának fáradhatatlan kutatója és gyűjtője volt. Családja és a zene volt az élete. Munkássága elismeréseként számos oklevelet, emlékplakettet kapott. Elhunyta után utcát is elneveztek Nagyváradon személyéről.
Egy város igazi fokmérője a kultúrában rejlik. „A város értékét a kulturális múltja-jelene teszi mértékadóvá” – vallotta többek közt nagytatám. „Brevis a natura nobis vita data est: at memoria bene redditae viae sempiterna.” (Rövid életet adott nekünk a természet, de a jól eltöltött életnek emléke örök.) Ovidiust idézve: „Non opus est verbis, credite rebus!” (Nincs szükség szavakra, higgyetek a tényeknek!)
(Folytatás következik…)