A Nemzeti Filharmonikus Zenekar századik születésnapját ünneplő sorozatunk eddigi részei a múltról szóltak. Most Vashegyi Györgyöt, az együttes főzeneigazgatóját kérdeztük a jelenről és a jövőről.
- hirdetés -
– Mikor és hogyan nevezték ki a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatójává?
– 2022. november elseje óta vagyok az NFZ főzeneigazgatója – úgy kezdődött, hogy 2021 decemberében előadtuk Félicien David Herculaneumát. Ezt a Magyarországon korábban nem játszott operát azért tűztük műsorra, hogy a francia operai nagyromantikát ne nyomban egy lemezfelvétel stresszével kezdjük az NFZ-vel (a korábbról tervezett Massenet Werthert épp most vettük fel): legyen egy előkészítő fázis, derüljön ki, tetszünk-e egymásnak, tetszik-e az együttesnek ez a repertoár, mit szólnak a francia énekesekhez – e koncert várakozáson felül jól sikerült. Később jelezték is nekem, hogy minden idők egyik legmagasabb pontszámát kaptam a zenekar belső pontozásán (melyen a fellépő zenészek anonim pontozzák a vendégművészt). Akkor még úgy tűnt, Nánási Henrik lesz a főzeneigazgató: amikor vele mégsem jött létre az egyezség, akkor – 2022. április legvégén – kerestek meg engem. Május elején, a zenekar rendkívüli társulati ülésén elmondtam, mit tudok vállalni, válaszoltam a kérdéseikre, majd azt kértem, szavazzanak titkosan a személyemről – hiszen csak erős támogatással vállalhatom e megtisztelő felkérést. A zenekartól 98%-ot, az énekkartól 95%-ot kaptam: négyéves szerződésem 2022. november elsején lépett életbe.
– Noha aki figyelmesen követi az Ön pályáját, az tudja, hogy a „hagyományos”, romantikus repertoárban is otthon van, a nagyközönség azonban Önt – együtteseivel együtt – a barokk repertoárhoz köti.
– Az általam alapított együttesekkel – a Purcell Kórussal és Orfeo Zenekarral – az elmúlt bő 30 évben főleg 1600–1850 között született zenét adtunk elő. Saját repertoáromban kevesebb volt a nagyromantika vagy 20–21. századi zene: eddig csak esetlegesen kaptam lehetőséget ilyen stílusú művek vezénylésére. Bár 1994 óta, majdnem harminc éve dirigálok szimfonikus zenekarokat – és különösen sokat köszönhetek az Operaháznak, az ott vezényelt több száz operaelőadásnak – eddig soha nem irányítottam zeneigazgatóként főállású szimfonikus zenekart. Purcell/Orfeo-repertoárom csak egy része hozható át az NFZ-hez: a francia nagyromantika viszont logikus folytatása annak a 15 francia operának, amelyet az elmúlt évtizedben lemezre vettem.
– És a Nemzeti Filharmonikus Zenekar százéves történetébe hogyan illik ez a repertoár?
– Kiderült, hogy ez őket is érdekli: s ez, éppen egy ilyen nagy múltú zenekarnál, amely a standard repertoárt száz éve játssza – persze a mindenkori vezető habitusának és érdeklődésének megfelelő hangsúlyokkal – azért izgalmas, mert számukra is új. Nemcsak a Herculaneumra igaz ez, hanem a Wertherre is: ha jól tudom, a zenekar tagjainak 95 százaléka korábban Massenet-től se sokat játszott. Ezt folytatva, egy év múlva kerül sorra Lalo Le Roi d’Ys című műve (megint magyarországi bemutatóként), 2025-re Thomas-operát tervezünk: ezek mind nagyon jó zenék, és célunk, hogy – fantasztikus énekes partnerekkel, nemzetközi együttműködésben – magas minőségű lemezeket készítsünk. A Werther esetében ez különleges kihívás volt, hiszen karmesterként például Pappano kétszer is fölvette már, nagy énekesek egész sora – Gedda, Domingo, Carreras, Alagna – énekelte lemezre a címszerepet. (Mi most a baritonverzióból készítettünk – Véronique Gens és Tassis Christoyannis közreműködésével – egy remélhetőleg referenciául szolgáló lemezt.) A kollégákon azt látom, tőlük azt a visszajelzést kapom, hogy már várják a következő francia operát:
látják, hogy izgalmas, jó zene, és ha a legmagasabb szintű szereposztással csináljuk, az mindenkit inspirál – jó ilyen egyenszilárdságú produkciókat csinálni.
Ez tapasztalataim szerint operaházi előadásokon ritkán jön össze. Valószínűleg a Così fan tuttét vezényeltem életemben eddig legtöbbször (talán százszor is), mely a világ legdemokratikusabb operája, hat teljesen egyenrangú szereplővel. Ha a hatból kettő – vagy akár csak egy is – rossz, becsukhatjuk a boltot.
– Lesz-e a repertoárban átfedés a saját együtteseivel?
– Alapjában különbözik a két repertoár, és össze fogom hangolni a műsorokat. A Purcell-Orfeóval is csináltunk romantikát – például sok Mendelssohnt –, biztos izgalmas lenne egy Lalo-operát korabeli hangszereken megszólaltatni; ám akkora a repertoár, annyi a még ismeretlen remekmű, hogy egyelőre nem ez az, ami a nagyromantikában leginkább hiányzik. Simon Rattle és Kent Nagano csinált már Wagner-operákat korabeli hangszereken: ezek jó és érdekes projektek, de iszonyatosan drágák, és rendkívül komplikált dolog szabadúszó „régizenészekből” Wagner-zenekart építeni. Jó, hogy néha van ilyen is, de látva, hogy például mennyi – legalább 100 éve előadatlan – fontos francia opera van a 19. század második feléből, számomra most fontosabb, hogy ezeket a műveket egyáltalán „elővegyük”: remek előadókkal és elegendő próbával.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar – fotó: Csibi Szilvia
– Van-e, amit nem szívesen vezényel?
– Nincs: minden jó zenének örülök. A vokális zene közel áll hozzám: énekhangok és hangszerek összehangolása közös vonás a Purcell-Orfeo, illetve a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar esetében. Biztos nem minden zeneszerző egyformán kedves nekem, de amit szeretek, szeretném elő is adni. Praktikus szempontból az előadásnak rengeteg szempontja van: a technikai nehézség, a zenekar mérete, a szükséges próbaszám, a közönség fogékonysága, a koncerttermek és közreműködők lekötöttsége, a nemzetközi tervezhetőség… Komplex feladat: és lássuk be, „normál” körülmények között nem a Nemzeti Filharmonikusoknál szokás elkezdeni a fő-zeneigazgatóságot… Nekem ez szerencsére így alakult az életemben: boldog vagyok, és nagyon sokat tanulok.
– Lát-e ebből a szempontból olyat, amire nem gondolt?
– Eddig csak pozitív benyomások értek: lehet, hogy ez fog változni – hiszen minden munkában adódnak olykor nehézségek –, de szakmailag nagyon magas színvonalú zenészekkel dolgozhatok együtt, nagyon jó a mentalitás.
– Az együttes minden vezetője valamit tanított a zenekarnak. Hogy látja a tanulási folyamatot? Mindegy, mit tanítunk, csak legyünk autentikusok?
– A szerzőhöz és a műhöz kell hűnek – ha lehet, méltónak – lenni: zseniális műveknél elég egyértelmű, mit akar a zeneszerző. A historikus „aufführungspraxis” (előadói gyakorlat) igénye a 19–20. századi zenére is vonatkozik, hiszen filozófiám szerint majd’ 80 éve már Bartók is régizene.
A zenekari próbákon azt szoktam mondani, hogy egy zseni van a teremben: a szerző. Hozzá kell magunkat igazítanunk.
Meglátjuk, melyik produkció mennyire lesz sikeres, művészileg és közönség szempontjából – mindez sok tényező összehangolásán múlik. Szerencse, hogy nagyon jó a csapat: amellett, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar fantasztikus muzsikusokból áll, a Nemzeti Énekkar elképesztő szakmai fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedben, most már egyenrangú partnere a zenekarnak. Szerencsés pillanatban érkeztem ide a minőségi munkára való fogékonyság szempontjából is, ezen kívül kiváló emberi miliőben tudunk együtt dolgozni. Mindehhez nagyon jó a menedzsment: ennél igazán nem kívánhat többet az ember.
– Hogy kezdődik a következő száz év első négy évadja?
– Amikor a zenekarral az első beszélgetésünk volt (tavaly május elején), jeleztem, hogy a 2022/23-as idényben nem tudok túl sokat jelen lenni: már le volt kötve sok minden, nem utolsósorban MMA-elnökségem 2023. november 4-ig tart. Idén tehát kvázi beugrottam: a 100 éves jubileumi koncertbe is, melynek csupán második felét – Brahms 1. szimfóniáját – vezényeltem. Ezt a hangversenyt anno Kovács János karnagy úrral kötötték le, azzal a feltétellel, hogy ha időközben megtalálják a jövőbeli főzeneigazgatót, akkor ő átadja neki a vezénylést. Kovács János munkájának és személyének nagy tisztelője vagyok: logikus volt, hogy ezek után kettéosztjuk az estet. Jövő szezonban már sokkal többet leszek itt, de jelenleg is, amelyik koncertre tudok, elmegyek, meghallgatom, tanulok belőle, esetleg megírom a zenekarnak a véleményemet is (eddig csupa pozitívumot tudtam írni). A 2023/24-es évad egyfajta átmenet: lesz, ahol megtartjuk a régi struktúrát, de már részben új tartalommal. Három munkahéten például párhuzamosan lesznek Mozart-Haydn-projektek, hogy kisebb létszámú zenekarban, ezek a kivétel nélkül kiváló zenészek jobban „kiléphessenek a fényre”: hiszen 12 helyett 6 prím egészen más játékmódot igényel.
A 2024/25-ös szezon lesz az első olyan, amelyben már sok közös tapasztalatunk is benne lesz, ekkor már a turnékat is én fogom vezényelni. Játszanunk kell az alaprepertoárt, fontos kötelezettségeink vannak a magyar zenetörténet felé –nemzeti feladataink közösek, legyen szó a nemzeti romantikától napjainkig tartó repertoárról, vagy éppen a zenekari zenész- és karmesterképzésről. A tisztán állami fenntartású zenekarokkal tudunk a legegyszerűbben együttműködni: az ő esetükben a tulajdonosi struktúra tiszta, így várhatóan nincsenek a finanszírozásból adódó konfliktusok. Ha tehát velük (vagyis a Concerto Budapesttel és a Szent István Filharmonikusokkal) összefogunk, már így hárman együtt is rengeteg fontosat el tudunk érni. A Müpával való, már deklaráltan nagyon hangsúlyos kooperáció mellett szeretném, ha a szakmailag remélhetőleg megújuló Zeneakadémiával is kialakulhatna magasabb szintű együttműködés. Az az érzésem, hogy akkor tud a magyar zenei élet komolyan előrelépni, ha végre kialakul egy egységes és vonzó zenész életpályamodell. Ennek két lába van: az oktatás – melynek reformját csak „fentről”, a Zeneakadémia felől, lehet elkezdeni – és ezzel szimbiózisban egy életképes és minőségorientált hangversenyélet.
– Ezt a közönség is érezni fogja?
– Nekünk annyi a dolgunk – illetve a felelősségünk –, hogy mindig nagyon magas színvonalon teljesítsünk, a közönség pedig ezt könnyen „meg fogja szokni”. Nincs más előre vezető út, csak a minőség: de jelenleg ennek minden feltétele adott.
