Az idén százéves Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak működését értékes és kiterjedt hangzóanyag is bizonyítja. (Sorozatunk első részében erről Káel Csaba is beszélt.) A zenekarról szóló cikksorozat második része a megjelent lemezekből emel ki néhányat. Természetesen minden válogatás szubjektív, emiatt a szerző a lemezekben jártas emberek közül néhányakat megkérdezett, szerintük melyek az NFZ/ÁHZ legfontosabb lemezei.
Ahhoz alapos kutatás kellene, hogy melyik volt az Állami Hangversenyzenekar első felvétele (érdekes, az NFZ első 85 évét feldolgozó, Hang-szálak című könyvben – melynek szerkesztési munkájába magam is belecsöppentem annak idején – nem esik szó a lemezekről), de ez csak egy adat lenne. Ennél sokkal érdekesebb, ki mit tart maradandónak. (Tudom, többeket vagy másokat is kérdezhettem volna – nekem elsőre a régi Hungaroton nagyjai jutottak eszembe, mert ők kívülről-belülről ismerték a hetvenes-nyolcvanas évek repertoárját, és azóta is lemezhallgató emberek.)
Először Nádori Pétert kérdeztem, aki a Hungaroton főszerkesztője volt a lemezkiadó rendszerváltás utáni szétveréséig, később pedig a Bartók Új Sorozat szerkesztőbizottságának tagja (volt); e sorozatnak (úgy tűnik) Kocsis Zoltán halála vetett véget. Kérdésemre így válaszolt: „a BÚS zenekari felvételei és a korábban megjelent Concerto játszhatnak”,
vagyis csupa Kocsis Zoltán által vezényelt előadást tart a legjobbnak, ám hozzáteszi: „Az ÁHZ-korból inkább azt lehetne kiemelni, hogy több felvétel is (Háry-szvit stb./Ferencsik, Bartók: Concerto/Doráti, Beethoven: Kilencedik/Ferencsik) elérte a százezres példányszámot (Ennyi volt akkor az aranylemez.)” Ez a gondolat azért nagyon fontos, mert jómagam a kétezres évek első éveiben dolgoztam lemezkiadónál: akkoriban a klasszikus zenei aranylemez ezer példányt jelentett (az EMI kínálatából ezt néhány Cziffra György-felvétel újrakiadása érte el). Tehát hetvenes évekbeli nívó egy százalékáért járt az aranylemez harminc évvel később, és ezt is alig pár CD érte el…
Megkérdeztem Karsay Gyulát is, aki szintén régi hungarotonos, a kiadó külkereskedelméért felelt, majd azóta is jeles külföldi kiadók lemezeit terjeszti idehaza, én is sokszor voltam már a vevője. Ő a régebbi, Ferencsik-érából emelt ki pár felvételt, ezek mindegyikén a karmester is Ferencsik János: Bartók: A kékszakállú herceg várát (Székely, Palánkay), Bartók: Concertóját, Kodály: Székely fonóját, Háry János – szvitjét, Haydn Harmoniemess-előadását, Liszt: Les Préludes-jét, illetve Puccini: Gianni Schicchi című operáját.
Amikor NFZ-élményeiről kérdeztem Kovács János karmestert, a lemezekre is rákérdeztem. Számára a BÚS egy másik tagja jelenti a csúcsot: A fából faragott királyfi.
E nem reprezentatív mintában a magam ízlése szerint sem találok gyenge lemezeket, még ha itt-ott mást emelek is ki. Először is: a BÚS-on nehéz lenne fogást találni, talán még nehezebb a sorozat lemezei közt rangsort alkotni. A Kocsis-féle Concerto etalon, erről megjelenésekor életem leghosszabb cikkét írtam, összehasonlítva majd egy tucat nagyszerű előadást Beinumtól Reineren, Ansermet-n, Karajanon és Dorátin át Fricsayig, és ha a „legjobb” jelzőt ódzkodom is megadni, az biztos, hogy Kocsis „HIP” (azaz Historically informed performance – a régizenére szokás e jelzőt alkalmazni) Bartókjai teljesen külön színt és szintet képviselnek Bartók-ügyben. Kovács János kedvéért a Királyfit hallgattam újra, és igazat adok, ez valóban elképesztően jó előadás, de tartok tőle, nem gondolnék mást a többi lemezről sem. (Meghallgatásukat sajnos nehezíti, hogy sem a régi, sem a drágább, újabb CD-játszóm nem hajlandó őket lejátszani, noha a hasonló technológiájú, hibrid SACD-kkel nincs baja, ha mondjuk Reiner RCA-felvételeiről van szó. Én beérném egy közönséges, ám lejátszható CD-vel is…) Ezeknek a Bartókoknak nemcsak azért óriási előnyük, hogy mindegyiken az NFZ a zenekar, és ragyogóan játszanak, mint Kocsis keze alatt oly sokszor (illetve szinte mindig, ha Bartókot adtak elő), hanem azért is, mert ekkora mennyiségben, Kocsis (be-)tanításában a zenekar alighanem DLA doktori szintet ért el Bartókból.
A régebbi korokból is vannak kedvenceim. Én Dorátitól egy Kodály-lemezt emelek ki (Bartók-Concertójából a Londoni Szimfonikusokkal felvettet tartom etalonnak): a Páva-variációkat és a Psalmust (Simándy Józseffel). Régi Hungaroton-lemezeknél nincs évszám, de a lemezborító szövegén szerepel, hogy Doráti majd 1970-től veszi át egy amerikai zenekar irányítását – az „ante quem” tehát megvan (1970).
A korai Bartókokból számomra Ferencsik 1980 körüli Concertója emelkedik ki. Kocsisé merészebb, egyedibb hatású, Ferencsiké olyan, mint a mester más előadásai: nem jellegzetesen ilyen vagy olyan, egyszerűen jó: arányos, szellemes, szerethető.
Ha Karsay Gyula egy Haydn-misét emel ki (joggal), akkor én a pár évvel korábbi Mozart Requiemet. Mint a sorozat indító írásában olvashattuk, a kamasz Kovács Gézát is ez a mű „állította pályára”, szintén Ferencsik vezényletével, a lemez megjelenése előtt nem egész egy évtizeddel. Nekem szintén kamaszkorom nagy élménye Ferencsik Requiemje, és alighanem kevés olyan mű van, mint Mozart gyászmiséje, melyhez ennyire hozzátartozna a lemez, melynek még a borítójára, az égő gyertyákból kirakott Requiemre is fiatalkorom részeként tekintek: a halál és az öröklét gondolatával való első komoly, átélt találkozás kapcsolódik hozzá – emiatt akár elfogult is lehetnék, de nem: felnőtt, Böhmön, Scherchenen, Gardineren és másokon edzett fülemmel hallgatva is örök érvényűnek érzem Ferencsik interpretációját, mely a mű klasszikus, súlyos (de nem „farnehéz”) értelmezései közé tartozik.
Ferencsik és Mozart: a K. 543-as szimfónia is az a szint, mint a Requiem, noha itt számos „legebb” lemezt tartok számon (két Furtwänglert, néhány Bruno Waltert, Klemperert és egy merészen lassú Vaclav Talichot mindenekelőtt). Érdekességképp megjegyzem: Somogyi Lászlónak, a zenekar évtizedekkel korábbi vezetőjének is birtokomban van egy előadása (a baden-badeni Südwestfunk zenekarával), meglepően hasonló felfogásban, mint Ferencsik lemeze, mely árnyalt, mély és erőteljes.
(Nem úgy, mint a túloldalán a Jupiter-szimfónia, mely nagy csalódás volt gyerekkorom egyik kitűnő Ferencsik-hangversenye után: következő karácsonyra fel is írtam gyerekes betűimmel a kívánságlistára: „Jupiter-szimfónia nem Ferencsikkel”.) Ma utóbbival már kevésbé vagyok sarkos, mint kiskamasz önmagam (attól tartok, a hangminőség – hiánya – sokat von le az előadás élvezhetőségéből; de vajon a másik mű esetében miért tudta ezt kiegészíteni a belső hallásom, itt meg miért nem?), az Esz-dúrban viszont egyetértek önmagammal: ez ma is kitűnő interpretáció.
És itt egy másik Mozart-lemez: az, amelyen Kocsis, Ránki Dezső és Schiff András játssza a két- és háromzongorás versenyműveket. Keveset hallgattam mostanában e lemezt, itt is egy bosszantó technikai hiba miatt (a jobboldali csatorna alig szól az általam birtokolt, eredeti présen). Mégis: e felvételek összességében is remekek (a szólistáknak ebben óriási szerepük van), de most különösen a K. 242-es F-dúr versenymű lassú tétele tetszik, a három zongorista finom összjátékával, az odafigyelő kíséret könnyedségével.
Ferencsik Beethovenjeiről ambivalens kép élt bennem, de emlékeztem, hogy a Pastorale (melyből egy gyerekkori koncertélmény első rácsodálkozása is él az emlékeimben Ferencsikkel) lemezen is nagyon szép – most újrahallgatva az utolsó tétel túlvilági boldogsága ragadott meg. A Kilencedik pedig egészében nagyon jó – itt is egy részletre lettem figyelmes először, a timpani tankönyvbe illő precizitása: le is vettem a Hang-szálakat, hogy ellenőrizzem megérzésem, és ez alapján még valószínűbb, amire gyanakszom: hogy e felvételen már Kaszás Mihály ül az üstdoboknál, aki 1962-től, 19 éves korától több mint öt évtizedig volt a zenekar meghatározó tagja.
Akadnak aztán olyan ritkaságok, mint a Karsay Gyula által említett Gianni Schicchi, vagy a Giuseppe Patané által vezényelt Andrea Chénier (melyen többek közt José Carreras és Marton Éva énekel); gyűjteményem mélyén pedig egy rég nem hallott lemez lappangott, mely újrahallgatva számomra a fontos ÁHZ-lemezek közé kerül be: egy 1991-ben kiadott Liszt-lemez, melyen Lamberto Gardelli vezényel, Jandó Jenő zongorázik, a műsor pedig csupa első kiadás: egy ismeretlen Esz-dúr zongoraverseny és három Schubert-induló Liszt hangszerelésében.
Másoknak talán más kedvencei akadnak, de ennyi lemez is mutatja: a százéves zenekar legalább utolsó ötven évében sorra-rendre keletkeztek jó és fontos felvételek. Érdemes lenne – és talán nem is lehetetlen – összeállítani a zenekar diszkográfiáját: egy ilyen munka során eszünkbe juthatnak elfelejtett lemezek. A mostani cikk egyik célja is ez: frissen tartani emlékezetünket. Egy évforduló erre mindenképp alkalmat ad.
