Két drámaíró, három zeneszerző, egy színdarab. Beaumarchais Figaro-trilógiája elevenedik meg az Opera egyik új bemutatójaként június 26-án. A nem mindennapi vállalkozásban Rossini, Mozart és Milhaud operáit egy családállítási kerettörténet fogja össze. A Figaro³ című est rendezőjével, Dömötör Andrással és a szövegeket jegyző Litkai Gergellyel beszélgettünk.
– Hogyan került az Opera látóterébe a Figaro-trilógia?
Dömötör András: Ritka szerencsés indulás volt, amikor Almási-Tóth András megkeresett Ókovács Szilveszter ötletével, hogy a három Figaro-operából kellene létrehozni valamit. Ezek a művek régóta mániáim voltak. Annyira, hogy a Figaro házasságát – nem Mozart operáját, hanem az eredeti darabot – rendeztem is már Hannoverben.
– Adott volt Beaumarchais szövege és a három Figaro-opera. Hogyan tovább?
DA: Beaumarchais három darabja elég nagy időközökkel született, és úgy tűnik, hogy nem is trilógiát tervezett, inkább folytatásokat írt. Lett volna negyedik is, de az már soha nem készült el. Valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor egy nagysikerű amerikai film újabb és újabb részeket kap. Természetesen a középső, a Figaro házassága a legismertebb, nyilván Mozartnak is köszönhetően, hiszen az opera zsenialitása még az eredeti darab nagyszerűségét is felülmúlja. A sevillai borbélytól A bűnös anyáig egy hatalmas ívű családtörténet bontakozik ki, amely huszonhárom évet ölel fel, és természetesen a karakterek fejlődése is szélesvásznú.
– Rossini és Mozart operája – legalábbis népszerűségben – egészen közel áll egymáshoz, de mi a helyzet a Milhaud-féle feldolgozással?
DA: A bűnös anya egy komorabb mű, és kerüli a látványos vígjátéki elemeket, talán ennek is köszönhető, hogy jóval kisebb a népszerűsége. Beaumarchais a komédiai hagyománytól – ami nagyon erősen érezhető A sevillai borbélyon –, a polgári dráma határáig jutott el a trilógia záródarabjánál. Milhaud 20. századi zenéje jól reflektál erre a megváltozott világra. Ennek a műnek a középpontjában a Gróf és a Grófné már válni készülnek.
– A történet összefügg, de három különböző zenei világgal kellett dolgozni.
Litkai Gergely: A karaktereket egy negyedik történet, egy keretjáték rendezi egységbe, amiből a már említett családállítás részletei bontakoznak ki.
DA: A három opera előadása önmagában egy hét és fél órás zenei anyag lenne. Nyilvánvaló volt, hogy húzni kell, de fontos volt, hogy ne csak egy kivonatot lássunk. Szerettem volna valami olyat kitalálni, ami egyszerre közérthető, de az eredeti műveket ismerő nézők sem csalódnak benne. Egy teljesen új szemszögre volt szükség, ezért arra jutottam, hogy a Gróf és a Grófné fiát állítsuk a középpontba.
– Megvan a vezérelv, de stílusbeli különbségek maradnak. Ezt mivel lehetett feloldani?
LG: A humor ebben sokat segít, ráadásul Rossini és Mozart vígoperái alapvetően erre predesztinálnak. A dialógusok megírásakor végig ehhez tartottam magam, még akkor is, ha Milhaud esetében ez nem volt egyszerű feladat. Egy aktív, kortól független befogadói attitűdöt tartottam szem előtt, amelynek alapja a kíváncsiság.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
DA: Leon csak a harmadik műben bukkan fel, és ezért is döntöttünk úgy, hogy ő legyen az, akiben egyesül a család története. Egy kellően neurotikus, szerethető, egyébként komikus főhős, aki a családállítás során megpróbálja megérteni a pszichológiai örökségét. Egy terapeuta vezeti őt végig a múltja titkain, miközben nem várt dolgok derülnek ki. A zenei anyag eklektikája különleges feszültséget hordoz, és segít a különböző síkok felfedezésében.
