Gyermekkori kötődés, bérlet, az előadások rendszeres látogatása itthon és külföldön. Tulajdonképpen akár családi hagyományról is beszélhetünk három generáción át, így magától értetődik, hogy Krizsó Szilvia népszerű műsorvezetővel és elismert kommunikációs szakemberrel beszélgetünk.
– Mondhatjuk, hogy „Operarajongó”?
– Természetesen lehet így fogalmazni, hiszen nyolcéves koromtól énekeltem az OPERA Gyermekkarában, véremmé vált a műfaj, és a kötődés is tartós. Ennek ellenére valóban nem magától értetődő a meghatározás, legalábbis abban az értelemben, hogy nem vagyok nyitott minden operára. A modernebb darabok nem vonzanak, a nagy, klasszikus művek a kedvenceim, elsősorban a Carmen és a Bohémélet. Puccini remekművéhez külön élmény is kapcsolódik, hiszen ez volt az első önálló szerepem a színpadon, ráadásul alig egy méterre állhattam Pavarottitól! Azt hiszem, nem kell többet mondani arról, hogy ez mit jelentett nekem.
– Milyen emlékeket őriz még ebből az időszakból?
– Nagyon szerettem a gyermekkart, meghatározó időszak volt az életemben, amit az is bizonyít, hogy a szigorúan vett gyermekkor után sem szakadtam el az Operaháztól, egészen húsz éves koromig énekeltem. A már említett Carmen áriáit – többek között a Mert a szerelem, mint a lepke oly csalfán ágról-ágra száll kezdetűt is – mind a mai napig tudom fejből. Sőt, igaz poén volt, de egyszer el is énekeltem a Fészekben, miután Dományné Szebellédi Valériával, kedves tanárommal jól begyakoroltuk. Természetesen az sem volt elhanyagolható, hogy jó zsebpénzt jelentett a fellépés, amit felvonásonként fizettek, és a Carmenben két felvonásban is ott voltunk.
Ugyanakkor szakmai szempontból is meghatározó volt például a Kékszakállú, ahol csak négyen szerepeltünk a gyermekkarból, és nem felejtem el, hogy a női kar tagjai felnőttként, partnerként kezeltek minket. Az egész időszak észrevétlenül fegyelmezettségre és munkabírásra nevelt. Ehhez kapcsolódott még az utazás, hiszen Botka Valéria és Csányi László dolgozott velünk, akik gyakran vittek minket külső fellépésre, nemzetközi szereplésre is.
– Amikor külföldön jár, ott is szokott opera-előadásokat nézni?
– Néhányszor próbálkoztam, de valahogy úgy alakult, hogy zömmel rossz élmények kapcsolódnak ehhez. New Yorkban anyukámat akartam elvinni a Metropolitanbe. Egy szabad esténk volt, és akkor éppen A víg özvegyet játszották. Ez önmagában nem gond, de mégis jobban örültem volna valamelyik nagy, klasszikus műnek, mondjuk a Carmennek. Egy másik alkalommal szintén anyukámat szerettem volna meglepni egy előadással valamelyik jelesebb születésnapon Milánóban. A választék balettből és a Wozzeckből állt adott időpontban. Szeretem a balettet is, itthon járok is balettelőadásokra, de a Scalához mégis opera társult a gondolataimban. Így maradt Alban Berg, és – ha udvariasan akarok fogalmazni, akkor – nem ez volt az a pillanat, amikor megváltoztak a modern operákkal kapcsolatos fenntartásaim.
– Mindkét esetnél azt említette, anyukáját szerette volna meglepni. Akkor ki az igazi operarajongó a családban?
– Ó, anyukámmal össze sem lehet engem hasonlítani, ő valóban egészen nagy rajongó! Folyamatosan figyeli a tévéműsort, feljegyzi, mikor lát a megfelelő zenei csatornákon olyan műveket, amelyek érdeklik, és beállítja az óráját, hogy véletlenül se maradjon le róluk.
– Esett szó a modernebb művekről, így nem maradhat el az a szokásos kérdés sem, ami mostanában rendre felmerül a bemutatók kapcsán: mi a véleménye a klasszikus darabok modern, kortárs értelmezéseiről, a rendezésről?
–Alapvetően azt szeretném, ha a klasszikusok klasszikusok maradnának. A zene mellett a kor hangulatát is szeretném látni a színpadon, visszakapni az előadástól. Ne azzal akarjunk üzenni a nézőknek, hogy a szereplőket áttesszük jelenidejű környezetbe, jelmezbe, történésbe.
Mégis, időnként azzal szembesülök, hogy ennél azért ez összetettebb kérdés. Jó példa erre a Carmen, amit az Eiffel Műhelyházban láttam a katalán rendező, Calixto Bieito felfogásában, aki a cselekményt a Franco utáni Spanyolországba helyezi át, és ez az előadás egészen fantasztikus élmény volt.
– Ezek szerint továbbra is rendszeresen jár az OPERA különböző programjaira?
– Természetesen. Bérletem is van, a barátnőimmel nézünk operákat.
– Aki ennyi ideig ott volt a színpadon, az be tud úgy ülni egy előadásra, mint egyszerű néző vagy szakmai füllel figyeli a hangzást?
– Maximálisan nézőként vagyok jelen, bár kétségtelenül rosszul viselem, ha azt hallom, hogy a tenornak egyszerűen nincs meg a megfelelő hangereje.
– Ha egyszer valaki alig egy méterre állt a színpadon Pavarottitól…
– Tulajdonképpen nem volt az még egy méter sem! Kétségtelenül olyan mérce, amit nehéz lenne meghaladni, de nem hiszem, hogy emiatt vagyok különösen érzékeny rá, miként azt sem gondolom, hogy ettől szakmabeli hallgató lennék. Azt hiszem, ez minden operát szerető emberre igaz elvárás.
– Lánya is csatlakozott a család operarajongói közé?
– Amikor kisebb volt, rendszeresen vittem A diótörőre is, habár ez a darab nem tudott a szívemhez nőni, igaz, nem tudnám megmondani, miért nem. Aztán Benjamin Britten-műre mentem vele, de az is kortárs feldolgozást kapott, és sajnos ismét nem volt meggyőző. Mégis, időnként a lányomat is hozom magammal, hiszen neki is szeretném átadni azt az élményt, ami számomra annyira meghatározó. Éppen ezért megnézettem vele a Bohéméletet, elvittem már a Pikk dámára is, de azt nem mondhatom, hogy ugyanolyan kedvelője a műfajnak, mint az anyukám vagy én. Nekem nagyon fontos, hogy minél több kulturális eseményen vegyen részt, de nem ragaszkodom feltétlenül a műfajhoz, ezért, amikor valamelyik operával kapcsolatos felvetésemre azt mondja: „Anya! Ezt inkább hagyjuk!”, akkor nem erőltetem a dolgot. Így is átélhettem, hogy mennyire megmelengeti az ember szívét, amikor a tizenhat éves lánya a Turandot egyik áriáját dudorássza otthon.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
