Villanásnyi aranykor – Bánffy Miklós és Hevesi Sándor Operaháza a munkacíme annak a könyvnek, amelyik ebben az évadban lát napvilágot az Operaház gondozásában. A kötet apropóját az adja, hogy 2023. december 30-án volt 150 éve, hogy megszületett gróf Bánffy Miklós (1873–1950), a 20. századi magyar kultúrtörténet egyik legsokoldalúbb alakja.
A hazai operatörténet egyik legizgalmasabb fejezete az az 1912 és 1918 közötti néhány év, amikor Bánffy Miklós előbb kormánybiztosként, majd igazgatóként vezette az intézményt. A gróf olyan fizikai és szellemi megújulást hirdetett, amelyre az 1884 óta működő állami színházban korábban nem volt példa – már a beiktatását követő nyáron a saját ötletei mentén felújíttatta a közel harminc éves, kissé elhasználódott épületet. Medgyaszay István építész olyan kiváló munkát végzett ekkor, hogy egészen 1980-ig nem is volt szükség újabb jelentős funkcionális átalakításokra.
Az épület felújításánál is fontosabb az a törekvés, amellyel Bánffy Miklósnak – még ha csupán időlegesen is – sikerült új utakra terelni a magyar operajátszást. Legközelebbi munkatársát tökéletesen választotta meg a Nemzeti Színházból átszerződtetett főrendező, Hevesi Sándor (1873–1939) személyében. Együttműködésük akár a dualizmus egyik jelképe is lehetne: a minisztérium ugyan egy arisztokratát nevez ki (nagy részben rangja okán) a dalszínház élére, de az állami intézmény vezetője már lehet egy izraelita származású polgár is (ami korábban csak Gustav Mahler esetében történhetett meg). A közös munkával töltött, 1912 és 1914 közti röpke két szezon új korszakot jelentett az Operaház életében.
Ez a rövid periódus természetesen nem volt – és nem is lehetett – elegendő arra, hogy a magyar operajátszás irányát gyökeresen megváltoztassa. Abból a szempontból azonban mégis sorsdöntőnek bizonyult ez az időszak, hogy felnyissák a kritika és a közönség szemét a műfaj sokszínűségére, és arra is, hogy egy-egy új produkció kérdéseket vethet fel vagy vitákat indíthat el, valamint megmutatták, hogy az előadások színre vivői éppúgy közvetítői az adott műveknek, mint az előadók. Rávilágítottak arra is, hogy az opera nemcsak karmesterekről és énekesekről szól, lényege nem is pusztán a hangakrobatika, a balett pedig nem csupán lábmutogatás, hanem mindkét műfaj jóval komplexebb annál, mint amihez az Operaház közönsége korábban szokva és szoktatva volt.
Bánffy Miklós megfiatalította a társulatot, Egisto Tango személyében pedig az intézmény történetében először olasz karmestert szerződtetett. Erre az időszakra esik a repertoár felfrissítése is, Hevesi Sándor Verdi- és Mozart-rendezései, valamint Bánffy Miklós a Gyagilev-féle Orosz Balett hatását idéző nagyszabású látványvilága által. A vezetőség színmagyar szereposztásra törekedett, Hevesi pedig felismerte, hogy egy operában a szöveg éppen olyan lényeges alkotóelem, mint a zene, ezért a premierek librettóit maga fordította újra, vagy bízott meg jeles műfordítókat.
Az ígéretesen induló éra működését 1914 nyarán derékba törte az I. világháború kitörése. Bánffy Miklós a harctérre vonult, ahonnan csak 1916 őszén tért vissza, Hevesi pedig a Nemzeti Színházban folytatta munkáját. A gróf operaházi tevékenységének utolsó két éve, két nemzetközileg is jelentős premiert tartogatott: A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára ősbemutatóját. Készülő kötetünk korábban sohasem tapasztalt mélységekben igyekszik feltárni ezt a kevéssé dokumentált, műfajtörténetileg mégis meghatározó, villanásnyi aranykort.