Ahol más megtorpanna, benne ott támad föl a küzdőszellem. Amikor más elégedett lenne, ő akkor kezd el keményebben dolgozni. Amikor más megpihenne, ő akkor keres új kihívásokat. Topolánszky Laurát az anyaság transzformatív erejéről, a szokatlan pályakezdés következményeiről és a szakmai célokról kérdezte az Opera Magazin.
– Egy balatoni kisvárosban ülünk június elején, néhány méterre a víztől, távol az Operaháztól és messze attól a kis belvárosi lakástól, amiről nem is olyan régen azt mondta egy interjúban, hogy ott van igazán otthon. Az elmúlt néhány év alaposan felforgatta az életét.
– Minden megváltozott, igen. Most kilenc hónapos a kisfiam, akit a férjem elvitt egy kis sétára, amíg beszélgetünk. Az egész terhességem alatt azt szajkóztam a babának, hogy jól kell aludnia, hogy a mami visszamehessen dolgozni, és láthatóan ez így is lett, csodálatos kisfiút kaptunk.
– Már a szülés előtt egyértelmű volt a forgatókönyv?
– Mivel nagyon pörgős vagyok, nyilvánvaló volt, hogy az egyhelyben maradás nem lesz az én műfajom. Négy hónapot voltam otthon, abból egyet Dubajban töltött a család, de ez idő alatt is rengeteget mentünk. Nagyon sokan nem vágtak volna bele ekkora utazásba egy két hónapos gyerekkel, de én tudtam, hogy nekünk és neki is jó lesz. Amikor az első énekórámra elmentem három és fél hónap után, szárnyalva mentem haza, pedig fizikailag is megterhelő a gyakorlás.
– A terhesség és a szülés elviszi a középpont stabilitását?
– Heti két-három énekórám van, sok energiát fektetek ebbe. A harmadik alkalommal éreztem azt, hogy megvagyunk, kezdem megérezni, hogy hol van a hangom, hol van a testem. Olyan mélyen hiányzott a színpad, hogy nem is tudnám elképzelni, hogy évekre felfüggesszem a karrierem. Öt hónapos volt a fiam, amikor a Ruszalkában énekeltem, ami egy kis szólam, de nagyon sokat jelentett.
– A Ruszalka nagyon jó kritikákat kapott szakmai szempontból is. Lehet, hogy a kicsi szerep mégis nagy dolog.
– Ez egyébként így van, és úgy érzem, az anyasággal színészileg is kinyíltam. Erre a következő feladatom során éreztem rá igazán, az Arabellában. Bár csak három hétig tartott a próbaidőszak, de mégis elképesztő intenzitással éltem meg a karakter formálását. Megtapasztalni a váltást fiú és lány között, megérezni azokat a finom gesztusokat, amit a fiúba bújtatott lány megmutathat, amikor senki sem látja, elképesztően izgalmas élmény. Ez volt eddig a pályám csúcspontja.
– Az anyaság segítette ezt a változást?
– Nem is annyira a játékomat alakította, inkább a hangomat: azt érzem, hogy felszabadultabb, önbizalommal teli. Egyrészt benne van az a végtelen öröm is, hogy „végre” énekelhetek, másrészt az az élmény, hogy „ha képes vagyok anyaként működni”, akkor már semmi nem lehet különösebben nehéz vagy legyőzhetetlen. Most a Rigolettón dolgozom, és persze óriási kihívás két hét alatt felkészülni Gilda szerepére, miközben úton van a második gyerek is, de én úgy élem meg ezt az élethelyzetet, hogy valódi szupererőt ad. Nem szeretem ezt a szót, de tényleg van az anyaságban egy efféle többlet.
– Ugyanakkor az, hogy a kihívásoktól nem riad meg, nem az anyasággal kezdődött. Az ország egyik legjobb középiskolájában érettségizett és egész váratlanul lett zenész, nem?
– A Toldy Ferenc Gimnáziumba jártam, pszichológus akartam lenni, ahogy édesanyám, imádtam énekelni, állandóan dúdolgattam, daloltam, de meg sem fordult a fejemben, hogy ezt válasszam hivatásul. Édesapám rajongott az operáért, gyakran elvitt az Uránia moziba a Metropolitan Opera közvetítéseire, ahol egészen fantasztikus énekeseket láthattam. Egyszóval nagyon ügyesen csinálta. Tizenévesen viszont nem erre vágytam, élni akartam, bulizni. Ezt a műfajt viszont csak akkor lehet csinálni, ha szinte beburkolod magad a zenével, az opera világával. Amikor már leérettségiztem és felvettek az egyetemre, akkor jöttem rá, hogy mást akarok.
Egy év felkészülés után kerültem be a Bartók Béla Konzervatóriumba, gyakorlatilag mindenfajta mély előképzettség nélkül. Innen egyenes út vezetett a Zeneakadémiára, és aztán a Magyar Állami Operaházba. De a hangszeres előélet gyakran hiányzik – talán nem is szakmailag, hanem belső élmény szintjén. A konzervatóriumban vettem észre magamon, hogy azok a helyzetek inspirálnak leginkább, amiket megoldhatatlannak látok, amire elsőre azt gondolom, hogy „na, ez nem fog menni”. Amikor mégis sikerül, az egy ősrobbanás. Amikor Puccini Angelica nővérét hallottam, akkor éreztem meg, hogy ennél nehezebb, ennél bonyolultabb nincsen, és egyértelműnek tetszett, hogy ezt akarom csinálni.
– Ezzel a lendülettel ment tovább a Zeneakadémia évein is?
– Az út egyértelmű volt. Azt gondoltam, hogy ha egy év után felvettek, minden előképzettség nélkül, akkor nekem tényleg ezt kell csinálnom. A rengeteg munka mellett azért ott is voltak nehéz időszakok, kisodródtam a feladás szélére is, de azt hiszem, ezek a helyzetek végül segítettek abban, hogy most ott tartsak, ahol vagyok.
– Mi tartja meg ebben az energiában, lendületben?
– Egyrészt a rengeteg sport, másrészt az emberi kapcsolatok, plusz az a szenvedély, amit a munka iránt érzek. Most éppen a sportolás fér bele legkevésbé az időmbe, de hatalmas sétákat teszünk a kisfiammal, amire mindkettőnknek szüksége van.
– Szakmailag mi lenne a csúcspont, melyik szerep?
– Egyértelműen a Traviata Violettája.
– Mi benne a megoldhatatlannak tűnő?
– Az egész! A színészi játék, a fizikai jelenlét, olyan, mintha három különböző szoprán énekelné, három különböző hangfaj. Iszonyatosan nehéz technikai és színészi szempontból is. A Traviatához lelkileg is meg kell érni, de úgy érzem, Gilda szerepe mindennek az előszobája.
