Hajdanán megehette a marhahúst akár Ferenc József elől is, de ma már a róla elnevezett kalapot sem igen emlegetjük. László Ferenc Operettország című műfajtörténeti kötetéből ezúttal az Alexander Girardi személyéhez és népszerűségéhez kapcsolódó névadások sztorijait és az azok mellé odakívánkozó halvány kérdőjeleket idézzük.
A Strauss-operettek sorát, de éppígy Lehár- és Kálmán-operetteket is diadalra vivő Alexander Girardi (1850-1918) egykorú népszerűségét alkalmasint könnyebb 100-150 év távolából érzékletessé tenni, mint színpadi alakításainak plasztikus leírását megkísérelni. Mondjuk, a Girardi-kalap esetének megidézésével, vagyis annak a történetével, hogy miként is hozta divatba és vette a nevére a színész az egyenes karimájú, kerek és lapos szalmakalapot. Ifj. Johann Strauss kései operettje, a Ninetta hercegnő (1893) ugyanis Sorrentóban játszódott, és ennek ősbemutatóján Girardi mint Kasszim pasa – egy fez mellett – ilyen derűsen nyárias fejfedőben jelent meg a színpadon.
A színháztörténeti hagyomány szerint az így feltűnt, megjegyzett (és Bécsben máig megtekinthető) szalmakalapot kapcsolták ekkor össze Girardi személyével és nevével. Csakhogy mint szinte minden kicsit is megkapart történet, úgy ez is rögvest problematikusnak bizonyul, amint jobban utánanézünk. Például azért, mert a magyar lapokban már 1888-ban hirdették a Girardi-kalapokat, vagy mert pár évvel később női nemezkalapokat is neveztek ugyanígy, melyeknek két oldalán kis szárnyacskák helyezkedtek el… Ahogyan voltaképpen az is meglepő, hogy miközben úgymond a Girardi-kalap volt Girardi kedvenc viselete – az őt civilben ábrázoló fotográfiákon nemigen látható ilyesmivel a fején, és még a bécsi szobra is inkább mintha egy széles karimájú puhakalapot tartana a kezében.
A másik elhíresült névadás, vagyis a Girardi-rostélyos keletkezésének története szerencsére anekdotisztikusabb annál, semhogy ildomos és célravezető lenne az igazságtartalmát górcső alá venni. Az anekdota szerint Girardi egy ízben váratlanul és éhesen állított be kedves kolléganőjéhez, Katharina Schratthoz, akit az utókor leginkább a koros I. Ferenc József derék és unalomtűrő barátnőjeként ismer. A színésznőnél éppen csak marhahús volt a konyhán, mert az volt a császár és király kedvenc húsneműje, viszont a színész nemigen szerette a marhát.
Így hát Schratt Katalin kiadta az utasítást a szakácsnőjének: úgy készítse el – szósszal, gombás-zöldséges ráhalmozással – a sültet, hogy mellékessé, illetve észrevehetetlenné váljon a hús marhajellege, azazhogy marhasága. Ennek eredménye lett azután a Girardi-rostélyos. (Habár itt is mocoroghat bennünk a kisördög, hiszen Krúdy Gyula révén azt gondolnánk, hogy Ferenc József mindig tányérhúst evett, márpedig a marhafartőből nemigen válhatna igazi rostélyos.)
