A bécsi-budapesti operett históriájáról, a műfaj nagy alakjairól szól László Ferenc Operettország című új könyve, s az abban lelhető történetekből kínál most ízelítőt ez a sorozat. Mert az operett érdekes, szórakoztató, sőt egyenesen izgalmas téma: kár beérni azzal, hogy két mondatonként hungarikumnak nevezzük.
Pálmay Ilka (1859-1945) nemcsak a hazai operettjátszás történetének egyik korai nagy sztárja volt, de őt tekinthetjük a magyar operett első kapós exportcikkének, valamint a primadonnapóz és -önkép valóságos prototípusának is. Olyan színésznő és ünnepelt szépség volt ugyanis, aki körül pezsgett az élet, és forrt a levegő, méghozzá korántsem csupán a színfalakon kívül.
Jól példázza ezt annak leírása, hogy miként indult 1879-ben a művésznő kolozsvári működése. Itt ugyanis rögtön összeütközésbe került a helyi, tehát birtokon belüli közönségkedvenccel, bizonyos Erdélyi Mariettával. A kettejük közötti – szó szerinti – összecsapásra Charles Lecocq bájos operettje, az Angot asszony lánya első közös előadásán került sor, mely patália Pálmay szemszögéből ekképp zajlott:
„Az Angot harmadik fölvonásában egy veszekedő duett van Clairette és Lange között. Ismétlem: veszekedő és nem verekedő. A darab szerint két kofa veszekszik. Lange kezdi a veszekedő szólóját. A szólója végén Erdélyi Marietta dühében sovány öklével teljes erejével a fejem búbjára ütött.
Természetes, hogy vissza szerettem volna vágni, de csak nem kezdhettem a publikum előtt vele verekedni? Pedig minden más színésznő az én helyemben azt tette volna.
Én azonban visszatartva magam, belekezdtem a szólómba, amely felelet volt Langénak. A szólóm végén lekaptam a cipőmet, feléje dobtam és nyelvemet olyan hosszúra öltöttem ki, amilyenre csak tudtam. Ennek óriási hatása volt. Az egész közönség nevetett, tombolva tapsolt. El lehet képzelni, ezek után mennyire szeretett engem az alaposan lefőzött Erdélyi Marietta.”
A kettejük közötti küzdelem következő fordulójára Suppé Boccacciójának előadásai kínáltak alkalmat. Minthogy egymást váltva domborítottak a címszerepben, így a rivalizálás különösen élessé vált, s ennek tetőpontján Erdélyi ellopta vagy ellopatta Pálmay öltözőjéből a filigrán pályatársnő „töltött trikó”-ját. Csakhogy kiderült, hogy Ilka töltés nélkül, vékony selyemtrikóban színpadra lépve még a korábbiaknál is zajosabb tetszésre lelt.
A művésznő trikós szereplései utóbb akkor is közfeltűnést, férfilelkesedést és némi vihart gerjesztettek, amikor Kolozsvárról visszatért Pestre a Népszínházhoz. Robert Planquette Rip-Rip, vagy másként Rip van Winkle című operettjében ugyanis szubrettszerepében sikerült olyan trikót magára öltenie, amely már-már a trikótlanság látszatát keltette. A „szellős tündér-kosztüm”, a „tetőtől talpig mezítláb” való szereplés kisebbfajta botránya valamiféle jelmezjavítást követelt, ám ez – stílszerűen mondva – inkább csak fügefalevélül szolgált:
„Evva [Evva Lajos, a Népszínház Rákosi Jenőt követő igazgatója] rendeletére tényleg több ruhát adtak rám. Tudniillik varrtak vagy két ujjnyi széles aranyrojtot a csípőm körül, amely azonban minden lépésnél szétment, tehát akár ne is lett volna rajtam. Viszont azonban az egész trikóhistória olyan port vert föl, hogy a közönség csak úgy tódult a színházba és alig várta, hogy bejöjjek abban a botrányos trikóban.”
