Nemrég jelet meg Ifj. Balázs Elemér Chopin – 24 Preludes & 24 Reflections című lemeze, amely a Papageno Rádió műsorán is hallható. A kiadvány egyedülálló módon nemcsak a zeneszerző eredeti darabjait, de a fiatal művész ezekre rögtönzött improvizációit is tartalmazza. Miért újdonság ez, milyen irányzatok jellemzik ma a klasszikus zenét és milyen friss fuvallatokra lenne szüksége? – ezek a témák is szóba kerültek az interjúban.
– Volt már alkalmad élőben játszani a lemez anyagát?
– Lemezbemutató koncert még nem volt ugyan, de számos helyen volt lehetőségem zongorázni a lemezről, legutóbb épp a Live Stream sorozat keretén belül a Zongora című sorozatban.
– A lemezed koncepciója rendhagyó: egyaránt tartalmazza Chopin 24 prelűdjét és a rájuk általad játszott improvizációkat. Milyen visszhangokkal találkoztál?
– Eddig csak pozitív visszajelzések jöttek, sőt, ismeretlenek is megkerestek azzal, hogy milyen új, formabontó a megközelítés és nagyon kellett már egy hasonló kiadvány a hazai vérkeringésbe.
Számomra is ez volt a fő inspiráció: szerettem volna készíteni egy igazi 21. századi lemezt.
– Hogyan fogadták a lemezt a tanáraid, illetve más, a klasszikus zenei szcénából származó művészek?
– Amennyire tudom, ők is jól. Nem igazán érkezett negatív észrevétel még, persze biztosan akad ilyen is. Bár, ha jól belegondolunk, a Chopin művek autentikusan vannak eljátszva, az improvizációkért pedig nem vállalok felelősséget, (nevet)
– Hogyan jött a lemez alapötlete? Az improvizációk is klasszikus zenei ihletettségűek?
– Igen, abszolút, van köztük neobarokk vagy épp neoromantikus stílusú is. Maga az alapötlet tőlem származik, épp készültem egy Chopin koncertre és már tervben volt a lemez is, a gyakorlás közben pedig igen sokat improvizálgattam igen. Ekkor gondoltam azt, hogy mi lenne, ha ezúttal egy olyan CD-t vennénk fel, amely ezeket a reflexiókat is tartalmazná az eredeti művekkel karöltve.
– A klasszikus zenészek mennyire jellemző az improvizáció? Fontosnak tartják?
– Sajnos, mintha ez a dolog kihalt volna. A szólisták egyre inkább kottából szeretnek játszani, ami valahol érthető is, én is szeretem magam ehhez kötni. De,
ha jobban megnézzük a nagy zeneszerzőket: Bach, Mozart, Liszt, Chopin, ők mind-mind improvizáltak,
nagyon sok jelentős darab így született. Az is egyfajta improvizáció, ha egy részt picit halkabban játszunk, de már az ilyesmi is kezd kiveszni a klasszikus vérkeringésből. Jó példa erre Keith Jarrett, aki jazz-zenész létére nyúl klasszikus darabokhoz és annyira újszerűen teszi, hogy erre mindenki odafigyel. A zene ugyanis a szabadságról is szól. Engedjük meg magunknak azt, hogy játszunk az idővel és a dinamikával, ez a kvázi robotizáció rosszat tesz az egész műfajnak.
– Ma egyre inkább jellemző a mechanikus, lélek nélküli előadásmód? Többen hasonlóan vélekednek például a kínai zongoraiskoláról…
– Van benne valami, de nem érdemes általánosítani. Vannak kiváló kínai zongoristák, mint Yundi Li vagy Yuja Wang. Jómagam is szeretek precízen játszani, fontos a hangszerbiztonság, de legalább ennyire fontos a zeneiség lényegének, a mondanivalónak a kifejezése. Számomra ebben Horowitz az etalon, aki, bár igen szabadon zongorázik, mégis, játéka közben, megmutatkozik a darab lényege. Az egyensúly a lényeg: a kizárólag a precizitásra figyelő előadásmód gyakran unalmassá, egysíkúvá válik.
– A zongorista mennyire figyel saját gesztusaira koncert alatt? Fontos, hogy ezekkel elősegítse a zene értelmezését a közönségnek?
– Ebben én nem hiszek. Bár fiatalabb koromban én is úgy gondoltam, hogy a zongoristának látványosan meg kell halnia a színpadon, mert ez egyszerűen hozzátartozik. Mára azonban tudom, hogy nincs így.
Az a legcélravezetőbb, ha az ember leül a hangszerhez, hátradől és legjobb tudása szerint eljátssza a darabot, legbelül haljon bele.
A látványos gesztusok semmit nem tesznek hozzá az igazi élményhez, a közönség ezek nélkül is pontosan meg tudja ítélni milyen értéket képvisel az a produkció, amit éppen hall.
Egyébként azt gondolom, hogy a zenében a legfontosabb faktor az idő és az idővel való játék. Nem mindegy, hogy milyen hosszúságú szüneteket tartunk, akár egy darab előtt vagy után sem, a hatás elérésében ezeknek nagy szerepük van. Az előadásmód ezért folyamatos koncentrációt igényel a művésztől.
– Megterhelő ez a pálya?
– Véleményem szerint igen. Mind testileg, mind lelkileg. Egyrészt ott a napi 6-7-8 óra gyakorlás, amely fizikailag vesz igénybe minket. És ez nem a nagy megfejtésekről, a mondanivaló kibontásáról szól, hanem a mechanikus, monoton mozdulatokról.
Nekünk, zongoristáknak az előadásra kell, hogy összeálljon minden,
azok az ihletett pillanatok, ott kell, hogy megtörténjen a csoda, nekünk is ott kell mindent kiadunk magunkból.
– Hogyan tudod ellensúlyozni a gyakorlás mechanikus jellegét? Hogyan nyersz inspirációt?
– Én most például Olaszországba utazom hamarosan, ahol ki tudok kapcsolni, de fel is tudok készülni az elkövetkező koncertjeimre. Visszatérve az ellensúlyozásra: szerintem a személyiség, az egyélniség a kulcskérdés. Horowitz vagy Argerich azért voltak a legnagyobbak, mert az egyéniségüket is bele tudták vinni az interpretációba és jól tudtak időzíteni.
– Koncertező zongoristaként képzeled el a jövődet?
– Egyrészt igen, másrészt szeretnék zeneszerzéssel is foglalkozni.
Liszt Ferencet tekintem ebben a példaképemnek, hasonló a művészi hozzáállásom.
Most éppen egy olasz librettó megzenésítésén dolgozom, amely meglehetősen aktuális témáról, a pandémiáról szól. Emellett számos más projekt is a fejemben van, ezek általában filmzenék vagy színpadi zenék, amelyeket nagyon szeretek.
