Keveseknek adatik meg, hogy amiről ifjan álmodoztak, az valósággá válik, életük vezérmotívuma lesz, és pályafutásuk derekán is ugyanolyan friss és élményszerű marad, mint hajdanán. Rólam elmondható ez.
Tizenhét éves konzis voltam, amikor a sors (vagy nevezzük stílusosan inkább Fortunának) kegye úgy alakította, hogy a Brüggen-zenekar budapesti h-moll mise koncertjének másnapján a konziban a kötelező zongoraórámon megismerkedtem Vashegyi Gyurival, a látogatóba érkező főiskolással.
Mi sem természetesebb, mint hogy köztünk az első pillanattól kezdve a régizenéről volt szó. Gyuri kamarazenekart akart alapítani, én meg régihangszeres együttesben játszani. Az eredmény nem váratott sokáig magára. Megalakult – akkor még hivatalos régizene-ellenszélben – az Orfeo zenekar.
Eszembe jut a hőskor. Castor és Pollux, ötórás operaelőadás a Zeneakadémia félig üresen tátongó Nagytermében, a leglelkesebbek már az utolsó villamost sem érték el, de kitartottak. (Ma már a nemzetközi lemezpiacon arat sikert a Rameau-operáknak a Versailles-i Barokk Zenei Központtal közösen létrehozott sorozata.) Gluck Orfeója Drezdában és a Così fan tutte a Várban. Kevés pénzből sok fantáziával létrehozott előadások.
Na és Haydn? Felelősen kijelenthetem, hogy Haydn-interpretációnkkal maga a mester is elégedett lenne. A zenekar hírneve és színvonala nőtt, sok jóakaró állt mellénk, köztük is, akinek a legtöbbet köszönhettük, idősebb Vashegyi György, aki a zenekar mindennapjainak tartóoszlopa volt, valamint a kiváló és nagy tapasztalatú Strém Kálmán.
Mi is fejlődtünk, idősebbek lettünk, együtt éltük át a fiatalság, a fiatalfelnőtt-kor és a ma mindennapjait. Tudtunk egymásról és figyeltünk egymásra. Az Orfeo zenekar a csúcsra ért, de azt reméljük, hogy még mindig van tovább. Az egykori diákzenekar ma már Versailles és Amszterdam kapuit feszegeti. Fortuna nem lankad.
