Ruttkai Éva Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész 1927. december 31-én született és 1986. szeptember 27-én hunyt el Budapesten.
Kigyúltak a fények és elöntötte valami forróság, valami különös, varázslatos lebegés-élmény. Ezt nem lehetett szavakba gyúrni, csak érezni volt szabad.
Át kellett rezegtetnie minden sejtjén a semmihez nem fogható állapotot, amikor hirtelen átlépett a másik valóságba – az ő igazi valóságába. „Igen, ez az! Ez vagyok én! Itt és most vagyok otthon – ebben a végtelen szabadságban, ebben a pillanatnyi örökkévalóságban.” Egy emlékezetes és a művésznő számára roppant kedves szereppel, az Anna Kareninával emlékezünk Ruttkai Évára.
„Tündérkirálynő”
Ruttkai Éva a jelenben élt – a legteljesebb értelemben. Mindegy, hogy ez a jelen éppen A néma levente Zilia Ducája, a Háború és béke Natasa Rosztovája, a Butaságom történetének Kabók Katija, az Egy magyar nábob-Kárpáthy Zoltán Szentirmaynéja, vagy éppen Anna Karenina, Osztrigás Mici, esetleg Júlia volt.
Ezer és ezer női sorsot élt meg parányi ötvenkilenc év alatt, a jövőre hagyva csodálatos alakítások örökségét. Meghaladta nem csupán saját egóját, hanem szerepeinek egyes szám első személyét is. Soha nem önmagáért, a csillogásért szerepelt, hanem az adni adásért, a szolgálatért.
Karakterein át nem önös nézőpontjait nyilatkoztatta ki, hanem a közösségért képviselt magasabb rendű igazságokat és összefüggéseket. Ahogyan egész korszaka, úgy ő is gondolkodtatásra, önreflexióra, kíméletlen önismeretre hívott tükreiben, amelyeket figuráiból épített.
Egészséges feminizmusa megtalálta a balanszt. Annyit árasztott a valódi nőiességből, amennyire szükség kellett. Nem többet, nem kevesebbet. Nemes egyszerűségével, önvalójának bátor vállalásával és megélésével térdre kényszerítette a külcsínt és a hazugságot.
Nem hivalkodott, nem szenvelgett, nem hajlott olcsó poénkodásra és cirkuszi attrakciókra – megtalálta az aranyközepet, legyen szó fakanállal rohangáló háziasszonyról, vagy éppen a görög tragédiák hősnőjéről. Stílussal, belső varázzsal látta el feladatait.
#Kulturálisfenntarthatóság
És most itt van. Tulajdonképpen el sem ment soha, csak felpörgetett valóságunk zajában és mesterkélt reklámkampányaiban egy kicsit háttérbe szorult igazsága. Ha már annyit foglalkozunk mostanában a fenntarthatósággal, gondolnunk kell a kulturális, művészeti fenntarthatóságra is. Nem őriznünk, hanem éltetnünk, akkumulálnunk kell azokat a kulturális örökségeket, amelyeket nagyszerű és értékes egyéniségek hagytak az utókorra.
Ruttkai Éva #kulturálisfenntartatóság a javából. Szükségünk van zsigeri, impulzív, önazonos energiájára, amely kiveszőben van kortárs világunkból. Hivatásába vetett hite, humanizmusa színt hozhat szürke hétköznapokra, csodát hinthet tompa estékre. Lehet, hogy léteznek a tündérek is?
Anna Karenina – háromszor!
Háromszor olvasta Tolsztoj Karenina Annáját, mielőtt teljesen eggyé olvadt volna ezzel a bátor, úttörő amazonnal – a fizikai valóságban (is). Először, még egészen korán, szinte gyermeklányként olvasta a regényt. Mivel érzelmi érettsége jóval érettebbnek bizonyult koránál, már meg-meg fogott valamit abból az átütő és felforgató erőből, amelyet a történet képvisel.
Másodszor akkor vette kezébe a művet, amikor az általa nagyra becsült Bajor Gizivel léphetett egy színpadra, a Nemzeti Színházban. Ekkor, az 1949-es Anna Karenina előadáson, a tömegjelenetek alkalmával tűnt fel Ruttkai Éva, Barlay Gusztáv partnereként.
Harmadszorra, 1964-ben, övé lett Anna – teljes valójában. Magával ragadta az asszony szellemisége, ereje, szenzibilitása és rebelliója az elidőtlenedett konvenciók ellen.
A sikerdarab
Budapest valóságos lázban égett 1964 szeptemberétől, amikor sajtó nyilvánossá vált az, hogy mi lesz a Vígszínház karácsonyi „előajándéka”. Az 1964-es Anna Karenina több szempontból is különlegesnek számított.
A fiatal rendező, Horvai István, az 1962-es veszprémi Háború és béke előadása után döntött úgy, hogy progresszív feldolgozásban nyúl a klasszikushoz. Ruttkaival a főszerepben álmodta meg ezt az előadást, olyan partnerekkel, mint Páger Antal (Karenin), Bitskey Tibor (Vronszkij). A rendező maga dolgozta át a tolsztoji szöveg objektív narratíváját egy egészen intim megvilágítású, személyes hangvételű formátumra, amelyben nem csupán a dialógusok kaptak szerepet, hanem a szereplők legbensőbb tartományai is.
A négy órás előadás valódi lélektani drámává alakult, amely a filmművészet hatásait tükrözte, hiszen a képregényszerű, szinte életképekből szőtt adaptáció a szkeccsfilmek világát idézte.
„Karenina Éva”
A budapesti köznyelv az előadás időszaka alatt csak „Karenina Évának” hívta Ruttkait, aki rendkívüli tehetséggel formálta meg az orosz irodalom és a női emancipáció kulcsfontosságú figuráját. Molnár Gál Péter a Népszabadság hasábjain a következőképpen foglalta össze a korszakalkotó színháztörténeti jelenséget: „De Ruttkai Éva Karenina Évát játssza most a Vígszínházban. Nem Annát, Évát.” – Népszabadság, 1964/ 268. 10.
Ruttkai így vall Annával kapcsolatos látásmódjáról, szerepének megformálásáról és a darab kortalan aktualitásáról: „Anna drámája – más körülmények közegében ma is lejátszódhatna. S ha van is Annában gyengeség, akkor is nagy ember, aki nem akar konvenciók és hazugságok között élni. Én szeretem Annát, mélyen szeretem, (…). Annát azonban nem csak szeretem, tisztelem is, és a legmodernebb drámairodalomban is több olyan alakot látok, aki nem születhetett volna meg Tolsztoj nélkül… Tolsztoj? Hány élő asszonyból, hány valóságos drámából gyúrhatta össze Anna Kareninát? Szeretem Annát.” – Beszélgetés Ruttkai Évával. Ország-Világ, 1964/ 49. 19.
„Hogy mit éreztem? Azt, hogy istenem, hogyan is lehet ezt eljátszani? Egy asszony él vitrinbe zártan, és senki sem tudja róla, hogy a legbensőbb lényében mekkora szenvedély lappang. Valami ilyesmit mond Vronszkijnak: „Ne beszéljen nekem a szerelemről, mert nekem az többet jelent, mint gondolná…” Jön a váratlan szélvihar, és kitárja az ablakokat. Anna világos pillanataiban érzi és tudja, hogy őt ez a pusztításba sodorja, mégis minden utat végig jár. Megpróbál élni, megpróbál boldog lenni, küzd a sorsa ellen. Nem tudom, még ma sem, hogyan lehet ezt színpadon eljátszani, mert Anna útjai perzselnek az ellentmondástól. A Horvai-féle feldolgozásban, nem csak a tettek, hanem a gondolatok is kifejezésre jutnak, és ezzel még bonyodalmasabbá, differenciáltabbá válik a figura és a színpadi alakítás lehetősége is.” – Gách Marianne: Anna vagyok – reggeltől estig. Premier előtti beszélgetés Ruttkai Évával. Film Színház Muzsika, 1964/ 38. 6.
