A Running Press gondozásában megjelent Vivien Leigh: An Intimate Portrait című életrajzi kötet új megvilágításaival, gazdagon illusztrált forrásbázisával korszaknyitó mű. Kendra Bean író, filmtörténész, a bradfordi National Science and Media Museum muzeológusa egy friss, 21. századi szemléletben mutatja be a színésznőt. Klasszikusok új generációban – Vivien Leigh születésnapja alkalmából a könyv szerzőjével beszélgettünk.
– Hogyan kerültél Vivien Leigh bűvkörébe? Milyen motivációk, inspirációk merültek fel a róla írt könyved kapcsán?
– A Vivien Leigh: An Intimate Portrait igazi missziós szerelemprojekt. Kiskamasz korom óta rajongója vagyok, a mai napig inspiratív hatást gyakorol rám a színésznő. Mindig is szerettem volna egy gazdagon illusztrált kötettel áldozni rendkívüli művészetének. A rajongás hiteles ellenpontozására azonban célom egy objektív, elfedések és idealizálások nélküli kötet létrehozása volt. A könyv egyaránt bemutatja Vivien életrajzát, szakmai életművét, továbbá a sokrétű jelenséget is körbejárja, ami egyszerre igézte meg a brit és a hollywoodi mozit, a színházat, a divatot és a fotográfiát.
– Mi lehet Vivien Leigh máig ható sikerének titka?
– Egészen egyszerűen az, hogy csodálatos tehetségű és transzcendens szépségű művész. Átütő sikert aratott már a legelső fellépésénél. Mindössze 19 filmben szerepelt, de kétszer is Oscar-díjjal jutalmazták. Minden idők két legfontosabb filmjében, az Elfújta a szélben és A vágy villamosában alakította a főszerepet. Olyan elementáris erejű alkotás mind a két film, amely felülírta az idő korlátait.
Sokkal modernebb, szenvedélyesebb, merészebb megnyilvánulásokban csillogtatta tehetségét, mint legtöbb kortársa. Lenyűgöző, izgalmas és szenvedélyes életet élt! G. B. Shaw-tól Tennessee Williamsig számos kiemelkedő szerzővel baráti viszonyban állt. Fontos megemlíteni a roppant bátor kitartást és küzdelmet, amely segítségével szembeszállt végzetes mentális betegségével: a bipoláris személyiségzavarral, a mániás depresszióval. Egy pillanatra sem adta fel, a végsőkig küzdött az életért és a hivatásáért. Minél többet olvasok, kutatok róla, annál jobban elbűvöl és inspirál!
– Mi a kedvenc filmed vele?
– Az Elfújta a szél, ami rajta kívül felnyitotta a szemem a klasszikus hollywoodi filmek világára. Igazán sajnálom, hogy nem láthatom Vivient már élőben színpadon. Ha vissza lehetne menni az időben, mindenképpen az 1955-ös Macbethet nézném meg vele, amelyben Laurence Olivier volt a partnere.
– Milyen volt a színésznő pályája az 1939-es Elfújta a szél előtt?
– Tehetsége egyértelműen determinált volt. Rendkívül ambiciózusnak mondanám, nagyon komolyan és alázatosan vette a hivatását. 1935–1939 között számos remek brit filmben és színházi előadáson tűnt fel. Már a legelső West End szereplése után jelentős sikert aratott a közönség és a kritikusok körében. Pályája elején – ha voltak is természetesen kisebb küzdelmei – komolyabb akadállyal, kínos vagy kiszolgáltatott szituációval nem találkozott. Nehézséget inkább az jelentett számára, hogy fenntartsa azt az erős, nívós színvonalat, amit a kezdésnél produkált. Ez megnehezítette küzdelmeit, főként a betegségével.
– Legendás szerelem fűzte korának talán legkiemelkedőbb színészéhez, Sir Laurence Olivier-hez, aki nem csupán az életben, a munkában is társa volt. Hogyan jellemeznéd kapcsolatukat?
– Első asszociációm talán az, hogy viharos. Minden legendagyártás ellenére nagyon mély, a maguk módján, lelkileg végtelenül hűséges és kitartó, elképesztően szenvedélyesnek mondható évtizedeken át tartó szerelmük. Véleményem szerint megnehezítette köteléküket a publicitás, valamint, hogy megszállottként űzték hivatásukat.
A hírnév, a siker hatására elképesztő népszerűségnek örvendtek, folyamatosan rajtuk volt a világ szeme, a rajongók istenítették őket. Ez a legszorosabb kötelékeket is rendkívül zavarossá teheti. Ettől függetlenül egymás megszállottjai voltak! Ez nem legenda vagy romantizálás – nem csupán a 20. század egyik legkiemelkedőbb párosa Vivien Leigh és Laurence Olivier, a mai napig inspiratív hatást gyakorolnak.
– Az Elfújta a szél után az Államokban turnéztak a Rómeó és Júliával. A várt diadal helyett azonban bukást éltek meg, különösen New Yorkban. Miért?
– 1940-ben egy nagyszabású amerikai turné keretében próbálták Shakespeare klasszikusát eljuttatni az amerikai közönséghez. Ambiciózus, nemes vállalkozásnak tűnt, de sikertelennek bizonyult. A fő probléma az volt, hogy Olivier sokkal többet vállalt, mint amennyit elbírt. Egyszerre a főszerep, a rendezés és a zeneszerzés nem megy, még a legjobbaknak sem. A kritikák vagy ádázul lehúzóak, de legtöbbször semlegesek, langyosak voltak. Egyáltalán nem váltották ki azt a hatást, amit elképzeltek. Vivien többször hangoztatta, hogy a bukás legalább olyan, sőt nagyobb tanító, mint a siker.
– Hogyan viszonyult a Running Press a könyved ötletéhez? Egyből rábólintottak, vagy elő kellett venned a rétori fegyvertárad, hogy meggyőzd őket Vivien Leigh kortárs relevanciájáról?
– Szükségszerűnek éreztem egy új megközelítésű monográfiát róla, amely egyszerre fedi fel a magánéleti és a szakmai ívét, ugyanakkor közérthetően, nem tudományos keretek között kommunikál. Eleinte a kiadónak meggyőződése volt, hogy Vivien Leigh neve nem kedvező piaci érték, sokkal rizikósabb, mint mondjuk Audrey Hepburn vagy Marylin Monroe, akik egyértelmű zálogai a profitnak. Sokáig azon a véleményen álltak, hogy Vivien egyáltalán nem popkulturális ikon, ezért nincs feltétlenül értelme kiadni róla könyvet. Nem egyszer kellett meggyőzően kifejtenem számukra, hogy igenis izgalmas és időszerű Vivien Leigh története. Nagyon boldog voltam, amikor leszerződtünk. Hálás vagyok a Running Pressnek, hogy Vivien ezáltal a könyv által egy hozzá méltó megvilágítást élvez.
– Grace Kelly, Audrey Hepburn vagy Marylin Monroe a mai napig elképesztő publicitást és marketinget kapnak, miközben náluk jóval izgalmasabb volt a klasszikus érában például Vivien Leigh, Ava Gardner.
– Marilyn Monroe, Audrey Hepburn vagy Grace Kelly sajnos ma már inkább márkaneveknek vagy marketingstratégiának számítanak, nem a „történetük” a fontos. A világon bármi eladható velük szinte akárhol, profiljuk használata garantált profit, legyen az akármilyen termék. Szeretném, ha a kiadók nagyobb hangsúlyt fektetnének az új életrajzok publikálására. Egy-egy színes monográfia által nem csupán egyetlen személy, hanem egy korszak és annak sok egyéb további fontos egyénisége is megmutatkozhat. El kell mesélni, át kell örökíteni a történeteket a fiatal generációk számára!
