Révész György harmonikus egyensúlyt talált a szerzői és a közönségfilm között. Munkássága meghatározó a magyar filmművészetben. A kísérletező kedvű, gyakran improvizatív filmrendező úgy készített mély, absztrakt tematikájú filmeket, hogy közben sosem ment át a szubkulturális szolgálat mezsgyéjére. Az 1927. október 16-án született rendezőre emlékezünk.
„Filmeket kell csinálni, az időre hagyva annak eldöntését, mi főmű, életmű – ha ugyan van egyáltalán ilyen – és mi járulék, vagy éppenséggel balaszt” – vallotta Révész György.
Filmes stúdiumait 1945-1948 között a Szakszervezeti Filmiskolában kezdte, ami után egyszerre járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolára és a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Szakmai gyakorlatát kitűnő szakemberek mellett végezte, majd pályáját remek, stílusteremtő alkotók mellett kezdte egészen fiatalon. Az expresszív filmes nyelvi eszközöket Fábri Zoltántól, a történelmi témákra való érzékenységet Bán Frigyestől, a szerzői perspektívákat Máriássy Félixtől, a közönségfilmes aspektusokat Keleti Mártontól sajátíthatta el.
„Én rögtön stábba kértem magam helyettes felvételvezetőként, közben dramaturgiai munkát is végeztem és hamarosan első asszisztens lettem. Ami azt jelenti, hogy mások mellett és mások kontójára tanulhattam meg a szakmát. Legalábbis olyan fokon, rámbízhatták egy film leforgatását azzal, hogy – ha nem is lesz remekmű – de vetíthető film lesz. Erre a mesterség ismerete nélkül, önmagában a legnagyobb tehetség sem garancia” – mondta el Révész György.
A kor konvencióit és a szocialista realizmust hamar meghaladva alakította filmes névjegyét. Olyan alkotótársakkal nyílt lehetősége együttműködni produkciói során, mint például Illés György, Hegyi Barnabás, Hubay Miklós, Ránki György, Vas István, Latabár Kálmán, Latinovits Zoltán, Dayka Margit, Ruttkai Éva, Darvas Iván, Sinkovits Imre vagy Gábor Miklós.
Noha az 1954-es 2×2 néha 5 még javában játszik az 50-es évek hurrá optimizmusával, az 1957-es Éjfélkor minden addigi sztereotíp elváráshorizonton túlmutat. A korszaknyitó filmként is tekinthető mű azontúl, hogy mellőzi a hithű káderek kontra reakciósok (nyugati kémek) sematikus párharcát, kilép egy nemzetközi színtérre, és javában magán viseli a Révész-stílusvilág esszenciális lenyomatait.
1956 után növekedésnek indult az érdeklődés a magyar filmvilág iránt nemzetközileg. Derek Prouse televíziós szerkesztő, a Sunday Times filmkritikusa például külön műsort készített a BBC csatornáján, amely során olyan alkotások kerültek bemutatásra, mint például a 39-es dandár, az Álmatlan évek, vagy éppen az Éjfélkor. A filmvetítések után beszélgetést tartott az alkotókkal, így többek között Várkonyi Zoltánnal, Máriássy Félixszel, Ruttkai Évával és Gábor Miklóssal. Az Éjfélkor nagy sikert aratott Londonban, és megkapta az „ízig-vérig európai” jelzőt is.
Az erősen műfaji filmes világból induló Révész, pályája első felében radikálisan módon elítélte korának forradalmát, az új hullámot. Ezzel ellentétben valahogy ironikus, hogy a 70-es években markánsan felfedezhető filmjeiben egy nagyon kontúros kísérletezői, progresszív filmnyelv, amely javában túllépi korai rendezéseinek stilisztikáját, éppen az új hullámos tendenciákat applikálva. Erre példa a második világháborúban játszódó tragikus történet, az Egy szerelem három éjszakája című, zenés színpadi műből adaptált mozifilm, vagy a Szerb Antal-adaptáció, a Pendragon legenda, a tanácsköztársaság idején a menni vagy maradni kérdésével foglalkozó, szatirikus Volt egyszer egy család, és a Karinthy-műből készült Utazás a koponyám körül is.
„Manapság az úgynevezett új hullámon van a sor, ami gyakran csak kádban való pancsolás… Ez az irányzat szerintem ma már a gondolattalanság leképezésére kitalált blöffök, manírok látványos és üres szélhámossága… A hamis pózok magatartása… Művészi az, ami unalmas… Amit nem lehet megérteni… Ez lett a jelszava…” – Révész György
- Forrás: Indulatos beszélgetés egy nyugodt filmrendezővel. Négyszemközt Révész Györggyel. In.: Filmvilág, 1964/2.
