Önmagunkkal találkozni és szembenézni egy másik ember tükrében életünk egyik legnagyobb kihívása, tanítása, fejlődése lehet. Legújabb sorozatunkban inspiratív társkapcsolódásokat idézünk. Különleges sorstörténetek, anekdoták, mítoszok helyett mindennapi epizódok, evidenciák kontra ellentmondások, új megvilágítások. Egy hollywoodi Othello-ív vagy tragikus rendeltetés? Első részünkben Natalie Wood és Robert Wagner históriáját elevenítjük fel.
„Régebben az volt a legfőbb célom, hogy jó színésznő legyek. Ma mindennél többre értékelem, hogy elkötelezett legyek egy valódi társ mellett, és ez a mély, totális unió boldogságot, gyermekeket ajándékozzon a mi kis világunkba.” – Natalie Wood, 1966
A filmtörténet két meghatározó alakjának történetét nem csupán évtizedek, remek alakítások és produkciók, hanem pletykák, intrikák, álhírek, gátlástalan profitvadászatok, homályok, sőt spirituális beütések is tarkítják. Minden csinnadratta és harsányság ellenére Natalie Wood (1938–1981) és Robert Wagner (1930–) – külön-külön, együtt pláne – kilógott a hollywoodi glamourból. Mindkettőjüktől távol állt a kötelezőn túli sztárparádés társasági élet. Közösségüket és társadalmi életüket, amikor csak lehetett, távol a rivaldától és a külsőségektől, sokkal szívesebben alakították olyan hozzájuk hasonló „különc” szövetségesekkel, akikkel nagy összeröffenéseket és mulatságokat rendeztek. Otthonuk egyszerre volt egy latinos hangulatú, családcentrikus fészek és a megalomán hollywoodi felvonulásokkal ellentétes meghitt baráti központ.
„A különlegesség olyan istenadta – egyszerre csodálatos és nehéz adomány –, amelynek titka: az egyszerűség. Ez az adottság Natalie-ban már az első találkozásunkkor elvarázsolt. Vadóc volt, mégis visszafogott, nyílt, mégis titokzatos. Vidámsága, kedvessége, és persze a humora lefegyverzett. Sok tehetséges és attraktív nőt ismertem, de az ő belülről fakadó szépsége és őszintesége teljesen kinyírt már elsőre. Valódi szövetségesre, társa találtam benne. Furcsa, magnetikus erő vonzott hozzá életem során. Egyébként mindketten kilógtunk kicsit a világunkból. Szenvedélyesen kerestük, kutattuk az egyenes, eredeti, autentikus kifejezésformákat – már amennyire ez lehetséges Hollywoodban.” – Robert Wagner
Hivatásuk mellett Natalie Wood egy afféle törékeny alkatú „big mama”, Robert Wagner pedig a sztereotípiáknak és a bel ami imázsnak kőkeményen bemutató gondoskodó családapa volt. Történetük egyszerre nagyon szép és tragikus. Olyan tükröt tartottak egymásnak, amelyre mindkettőjüknek fel kellett készülni, hiszen szembesüléseik – önmagukkal – súlyosnak, olykor szinte kibírhatatlannak tűntek. Érdekes azonban és nagyon emberi, ahogyan a felmerülő konfliktusokkal – hol több, hol kevesebb sikerrel – megbirkóztak.
Robert Wagner jóval idősebb volt Natalie Woodnál. Ha tehette, kerülte a kötelező társasági élet felesleges köreit. Nem értett különösebben a high end képmutatáshoz. Egyszerű volt, közvetlen, szókimondó, mégis kifinomult a maga módján. Érettsége, intellektusa, humanizmusa, a színésznő érzelmi hullámzásainak és kilengéseinek toleranciájával, bölcs kezelésével olyan bázist jelentett Natalie Woodnak, amelyről a színésznő sosem tudott igazán lecsatlakozni. Natalie Wood frissessége, egyszerre matriarchális és olykor „androgün” elevensége, lendületessége, kedvessége, humora és természetessége pedig a férfi számára jelentett olyan forrást, amelyről képtelen volt leválni. Ezek mellett a színésznő olyan őszinte elfogadással és szeretettel fordult partnere előtte is nehezen felvállalt biszexualitásához, amely példaértékű. Az álomgyártól szellemileg távoli, szabadelvű és a kellemes hétköznapisággal paktáló értékrendjüket a stúdiórendszer, a show biz’ árnyékolta be és sodorta egy máig kutatott, titokzatos, ismeretlen végzet felé…
Natalie Wood és Robert Wagner egy fotózáson ismerkedett meg 1957-ben, Natalie Wood még 20 éves sem volt ekkor. Elmondásuk szerint a találkozás nem a lángoló, mindent elsöprő nagy szerelem első látásra, sokkal inkább egy mély szellemi és lelki összeérésnek hatott. Natalie Wood mindig is erősen intuitív, spirituális embernek tartotta magát, bekövetkezett megérzésekkel. Mindössze 10 évesen, gyermekszínész éveiben, a stúdió folyosóján látta először élőben a háborús filmek egyik fontos, ígéretes titánját, a nála jóval idősebb Robert Wagnert. Szerényen, mégis tudatossággal jelentette ki kolléganőjének, aki nevetett rajta, hogy ez a férfi lesz a férje. Robert Wagner, aki akkoriban komoly szakmai krízisekkel küzdött, nem sok ügyet vetett a gyermekszínésznőre. Pályáján ez az az időszak, amikor az álomgyár nagyban munkálkodik a sematikus, stílusilag és műfajilag rendkívül leszűkített „bel ami” profilján. Ez a bélyeg és béklyó Robert Wagner egész életében óriási teher volt. Azok közé a nagy formátumú és belülről sokkal nagyobb szenvedéllyel, intellektussal rendelkező alkotónak számított, aki nem igazán kapott túl sok méltó feladatot pályája során. A folyamatos „szakmai kielégületlenség”, a színészi mélységeit és képességeit a profit és az eladhatóság darájába dobó ipari környezet állandó konfliktusforrást jelentett a férfinek, ebből következve később a házasságának is.
1957-ben 6 hónapnyi titkos randevúzás után döntöttek úgy, hogy egybekötik az életüket. Mindkettőjük sajtókommunikációja mással hozta össze őket a romantikus hónapok alatt, jóformán a családtagokon és barátokon kívül senki nem tudott róla, mi folyik köztük, direkt hagyták a hamis pletykákat is érvényben, hogy elterelődjön a valóságról a figyelem. Elmondásuk szerint ez az időszak szebb volt – éppen a publicitás hiánya miatt –, mint első házasságuk évei. Egyetlen közös mozifilmjüket, Az előkelő fiatal kannibálokat nem sokkal házasságkötésük után készítették. A film egy újgenerációs problémával foglalkozó, emblematikus muzsikákat felvonultató produkció, amelyben ott bujkálnak a neorealizmus „hollywoodi lenyomatai”.
Natalie Wood számára Robert Wagner egy érzelmileg hányatott időszak után érkezett. Fiatalkori szerelmi története csúnya, beteljesületlen véget ért, és a trauma után nem találkozott a testiségen túl lelki, szellemi kapcsolódással. Robert Wagner kissé különc attitűdje, érettsége, szeretete és tisztelete azonban nyugalmat, érzelmi bázist nyújtott számára – egy ideig. Minden kapcsolódás és szeretet ellenére a házasság nem bizonyult fenntarthatónak – egyelőre. Legfőbb oka ennek a színésznő egyre feljebb ívelő, nagyon nagy sikereket érő és a férfi tulajdonképpen stagnáló karrierje volt. A színésznővel történt folyamatos, jóformán 24 órás elfoglaltságokat, a hódolatoktól tomboló íveket megsínylette a kapcsolat. A West Side Story még csak-csak kibírta a rendkívül terhelt házasságot, a Ragyogás a fűben Warren Beatty felbukkanásával kiverte a biztosítékot. A férj, aki tehetsége, ereje teljében állva komolyabb, szakmai szempontból szignifikáns felkérést nem kapott, a válás mellett döntött, és elhagyta feleségét. Natalie Wood idegösszeroppanást kapott, majd szorgalmas terápiás, önmunkás időszak indult életében, amely minden bizonnyal hozzásegítette, hogy később jóval stabilabb kapcsolatot alakíthasson.
Robert Wagner Európába utazott, azonban követte Natalie Wood sikeres, csillogó pályáját, amely mögött valójában társtalanság, boldogtalanság, kapcsolati sikertelenségek húzódtak. Wagner is többször próbálkozott különböző kapcsolatokkal, kísérletei azonban sorra kudarcba fulladtak. Filmes karrierje sűrűbb lett, ám továbbra sem hozott olyan elementáris áttöréseket, mint amilyenek Natalie Woodnak voltak. Olyan produkciókban szerepelt, mint például a Vittorio de Sica által rendezett Altona foglyai vagy A rózsaszín párduc.
„Válásunk után folyamatosan próbálkoztam mindenfelé, de sehol nem találtam a helyem. Egyetlen napra sem tudtam őt kizárni a gondolataimból. Olyan otthonosságot, nyugalmat, önazonosságot leltem vele és általa, amit soha máshol és senkivel nem tapasztaltam. Akármennyire is igyekeztem, önhazugságok sorozatába estem. Nem velem, hanem bennem létezett.” – Robert Wagner
Nem sokkal a Ragyogás a fűben itáliai bemutatója után Natalie Wood Rómában találkozott össze váratlanul Robert Wagnerrel és menyasszonyával egy étteremben. Mindkettőjükre felkavaró hatással volt a váratlan találkozás. A férfi még aznap többször felhívta a színésznőt, de idegességében nem szólt bele a telefonba, végül a színésznő ignorálta a hívásokat. Natalie Wood ekkoriban és ezután érte hivatása csúcsait olyan remek filmekkel, mint például a Gypsy, a Szerelem a megfelelő idegennel, a Majd most kiderül, a Daisy Clover belülről, a Verseny a javából, az Ez a ház bontásra vár vagy a Bob és Carol és Ted és Alice.
„Nagyon érdekes színpadi színész lett volna, hihetetlen jelenléttel rendelkezett egy-egy forgatás során. Teljesen más megközelítéseket és lelkiismeretességet éreztem nála, mint sok kollégánál. Olyan mélyre ment, ameddig csak lehetett. Ez egészen eltért a hollywoodi, legtöbbször pusztán külsőségeket érintő színésznők világában. Érzéki és kifinomult, közben ösztönös, csiszolatlanságát egy szintig tudatosan megtartó volt. Átütő erejűek alakításai a mai napig. Kortalanság és spiritualitás jellemző a legnagyobb színészekre. Natalie ilyen.” – Robert Wagner
„Az egyenesség, tisztaság megszállottja volt. Különösen fontosnak tartotta a nők jogainak érvényesítését, és amennyire a korabeli filmipari helyzet csak engedte, harcolt is ezért. Szintén hangsúlyt kapott nála a karitatív tevékenység, különösen a gyerekeket, a gyermekek jogait érintve. Több ilyen egyesületet is támogatott. Kerülte a mellébeszélést munkában és magánéletben egyaránt. Furcsa, mert sokszor labilis, nagyon sebezhető, neurotikus figurákat jelenített a vásznon, és gyakran összekapcsolják ezt a személyével is a mai napig, holott ez nem helyes. A való életben soha nem éreztem ilyennek, sőt, nagyon erős nő volt. Kicsi és törékeny, de harcos. Túlélő. Amennyire csak lehetett, a korabeli sztereotípiákat döngető. Felismerte és alkalmazta az önismeret, az önmunka fontosságát. Ez a ’60-as évek Hollywoodjában nem volt jellemző. Ma már egyre elfogadottabb és alkalmazottabb a tudatosság és a mentális önmunka különböző típusa pszichológiától a spiritualitásig, de akkoriban ez nem így ment. Komoly, lelkiismeretes terápiás munkát folytatott, ha szükségesnek érezte a változást, fejlődést a személyiségében. – Natasha Gregson Wagner, Natalie Wood lánya
Natalie Wood egy mindössze kétéves sikertelen házasság után rövid ideig egyedül élt kislányával, Natasha Gregson Wagnerrel. 1971 végén váratlan vendég érkezett a „női fészekbe” Robert Wagner személyében, aki minden erejét összeszedve végre átlépett bántalmain és „sértettségén”. Olyan családi szövetség alakult köztük a következő évtizedben, amely végre beért az általa hivatott dimenzióra. Teljesen új fókusz került innentől kezdve a két ember életébe egészen Natalie Wood 1981-es haláláig. Mindketten megértek és felkészültek erre a szerelemre, amely elmondásuk szerint ekkor már egy nagyon mély, bizalmas szövetség és kötelék, egy közös világnézet és szenvedély volt. Ki-ki lejárta a maga útját és történeteit, ki-ki hozta magával egy korábbi kapcsolatból gyermekét, ugyanakkor közös gyermeket is vállaltak. Különleges kommuna alakult náluk. Kerülték a hollywoodi csinnadrattát, afféle „kertvárosi” mulatságokat éltek, ahol mindig megfordult egy-egy családtag, jó ismerős vagy kolléga és a barátok. Tudatosan nem vállaltak filmezést és sok publicitást. Közös döntésük volt, hogy a családi életre helyezzék jelenlétüket. Passziójuk volt a hajózás. Számos utazást tettek közösen, többször Európában is. Natalie Wood és Robert Wagner számára Európa kultúrája sokat jelentett, mindketten fontosnak tartották európai gyökereiket. Natalie Wood orosz emigráns szülők gyermeke, Robert Wagner német-norvég felmenők leszármazottja volt. A színésznő a komplikált politikai körülmények ellenére is ragaszkodott, hogy végre testközelből megismerje szülei hazáját, orosz gyökereit.
#anekdota
„Emlékszem, egyszer egy gyermektáborba tartottunk, egy erdőbe. A felügyelőt kérdezte, mikor telefonálhat, mikor lehet beszélni majd velem a tábor ideje alatt, amire a mentor azt felelte, hogy ez egy olyan (1 hónapos) kampusz, ahol nincs telefonálási lehetőség. Mivel ez sehol nem volt jelezve előre, teljesen felháborodott. Azt felelte, hogy tavaly még a Szovjetunióból mindennap, problémamentesen hazatelefonálhatott nekünk, hogy lehet az, hogy egy erdei táborba nem lehet?! Vissza is fordultunk, végül tábor helyett egy sokkal jobb nyaralás várt ránk.” – Natasha Gregson Wagner
Gondoskodó, amennyire csak lehetett, a tudatosságot is applikáló házaspár kapcsolata azonban korántsem volt teljesen konfliktusmentes. Kőkemény tükröket kaptak egymástól, amelybe nézve nem kis kihívások, elfogadások, feladatok merültek fel. Robert Wagner tényleg csodálta, tisztelte és szerette feleségét, egy életen át kísérő szakmai kielégületlensége, Natalie Wood szépsége, sikere, mindenkit elbűvölő bája azonban akárhogyan is, olykor ki-kikezdte önérzetét és önbizalmát. Embert próbáló lehetett, hogy akit ennyire szeretett, ilyen élesen rávilágított a számára legfájóbb és elfogadásra váróbb faktoraira. Egyrészt tűrnie kellett, hogy nem tudott színészileg úgy kibontakozni, ahogyan talán szeretett volna, ahogyan képességei, érzékenysége, intellektusa éppen predesztinálta volna. Ezek mellett biszexualitását felvállalni felesége előtt sem mutatkozott számára egyszerű epizódnak. Natalie Wood azonban őszinte megértéssel, szeretettel fogadta ezeket, felülkerekedett az ezekből következő viselkedésformákon és megnyilvánulásokon. Ezzel párhuzamosan a színésznő érzelmi hullámzásaihoz, gyakori csípős hangulatához éppen Robert Wagner toleráns, érett attitűdje kellett, aki kellőképpen tudta kezelni ezeket.
A legenda szerint (ami nem is csak legenda, hiszen valóban így történt), Natalie Wood édesanyjának még lánykorában, oroszországi tartózkodása alatt egy különleges képességű asszony megjövendölte, hogy több gyermeke születik majd, a középső lánya pedig világhírű lesz. Hozzátette, óvakodnia kell a sötét víztől, mert a veszte lehet. Nos, hogy a tyúk vagy a tojás van-e előbb, azt mindenki a maga szájíze szerint döntse el, s azt is, hogy a jóslat teljesedett-e be, vagy éppen az idővel már-már babonává vált kijelentés vált önbeteljesítő mantrává, a lényeg, hogy Natalie Wood (és egyben Robert Wagner) legendáját éppen az a bizonyos sötét víz keretezi.
1981 novemberében, Hálaadás-parti után hajókirándulásra indult a Wood-Wagner házaspár egy jó barát és Natalie Wood kollégája, Christopher Walken társaságában, aki az Agyhalál című sci-fi, a színésznő utolsó, emblematikus mozifilmjében volt partnere. Robert Wagner többször rendezett féltékenységi jelenetet, amelyek Natalie Wood igazságérzetét gyötörték, így olykor heves vitákba, veszekedésekbe csaptak át. Talán ilyesmi lehetett az 1981. november 29-ei kora hajnali eset is, amely után reggel 8-kor holtan találták Natalie Woodot a tengerben, Splendour nevű hajójuktól viszonylag már távol…
Hogy mi történt pontosan akkor éjszaka, homály fedi. Az elmúlt négy évtizedes találgatások, rágalmak, prók és kontrák, sajtóbombák és álhírek, felfedezések és leleplezések, kitalációk és manipulációk táptalaja lett velük kapcsolatban. Robert Wagner és a család álláspontja a baleset. A szenzációhajhászásé a vád és a gyilkossági gyanú. Ennek a legendás színésznőhöz méltatlan csámcsogás „lezárásaként” Natasha Gregson Wagner és Laurent Bouzereau filmrendező elegáns „revansot” és választ kreált – immár kellő évtizedek utáni távolságból, amely egyértelműen, az álhírekkel nem kekeckedő, azok szintjére nem lealacsonyodó módon érzékeny és hiteles portrét fest Natalie Woodról, életét egy drasztikus, fatális balesettel zárva.
Mindenki a maga nézőpontjával döntheti el, hogy vajon mi (és miért így) történt, talán ez is a legenda és misztérium része. A baleset aspektusa is rendkívül megrázó és végzetes, illetve ha kitágítjuk az asszociációs, értelmezési horizontot, és jobban belegondolunk, Shakespeare-nél a velencei mór is legalább akkora, ha nem a legnagyobb áldozat a tragédiában. A két színészlegenda történetében azonban hosszútávon sokkal fenntarthatóbb érték a találgatásoknál az a fajta egymás iránti elkötelezettség és őszinte, mély szeretet, amely végigkísérte (és kíséri, hiszen a férfi a mai napig él) életüket. Nagyon éles tükröket kaptak egymástól, amelyekre a maguk módján próbáltak reagálni. Történetük nem jó vagy rossz. Emberi, áldozatos, valódi, gondolatébresztő.
Források:
- Bowman, M.: Natalie Wood. Reflections on a Legendary. Philadelphia, Running Press, 2016.
- Finstad, S.: Natasha. The biography of Natalie Wood. New York, Three Rivers Press, 2001.
