Ezen a nyáron ünnepli születésnapját a musical műfajának élő legendája. Neve szinte egybeforr Colette klasszikusának filmadaptációjával, a Gigivel vagy az Egy amerikai Párizsban című filmmel. Leslie Caron balett-táncosnőnek készült, először lenézte a filmipart, mégis Hollywood örökítette meg őt igazán feledhetetlenné, igazi szerelme azonban mindig is a színház volt. Évek óta szülővárosában él, nemrég memoárral rukkolt elő, és köszöni szépen, jól van!
„A táncnak köszönhetem, hogy gyorsan sztár lettem, de a színháznak, hogy még dolgozom.”
Leslie Caron Párizsban született 1931. július 1-jén, előkelő családban, felmenői között jogászok, diplomaták is szerepeltek. Édesapja francia, édesanyja amerikai származású. A színésznő szeretettel foglalkozott családjának történelmével, így visszamenőleg egészen a 16. századig ásott vissza kutatásai alkalmával, amelyek során megtudta, hogy ősei a Versailles-i palota számára foglalkoztak gyümölcskereskedelemmel, amely után jogi, diplomáciai, parfüm- és gyógyszerkereskedelmi út következett generációról generációra.
A francia főváros előkelő nyugati kertvárosi részébe, a Boulogne-sur Seine városnegyedébe született, ott is nőtt fel. Édesapja, Claude Caron kémikus volt, aki jelentős presztízzsel és kereskedelmi hálóval rendelkezett. Parfüm- és gyógyszerüzletei voltak. Édesanyja franko-amerikai származású volt, a Broadway egykori táncosnője.
„Kiskoromtól kezdve sokat jártam színházba a szüleim révén, nagyon vonzott és tetszett ez a világ már akkor is.”
A második világháborúban a család tönkrement anyagilag, számos veszteség érte őket. A háború után balett-táncosnőnek készült, megkezdte tanulmányait, majd Párizs rangos intézményeiben léphetett fel mint ifjú titán. 1950 végén az akkor már világhírű és nagy presztízsű Gene Kelly feleségével, Betsy Blairrel Párizs színházait járta, ugyanis valódi francia balerinát keresett az Egy amerikai Párizsban című filmadaptációhoz. Egyesek szerint az Orpheusban, mások szerint a Sphynxben látta meg a Kelly házaspár Caront. Azonnal szerződtetni akarták, de Caron eleinte kissé sem örült a lelkes felkérésnek. A lány nem volt elragadtatva az ajánlattól, hiszen nem igazán ismerte a filmvilágot, moziba viszonylag keveset járt, annál többet színházba és koncertekre, sőt saját elmondása szerint még egyfajta arisztokratikus lekicsinylés is élt benne az iparág iránt – ráadásul ekkoriban javában a második Pavlovának készült!
Végül mégis belement a dologba, és leszerződött az MGM-hez. Megérzései nem csaltak, sikerei, remek és figyelmes kollégái ellenére sosem szerette meg Hollywoodot, mindig kilógott a sorból. Otthonát is egyfajta különcködés határozta meg az európai kolóniában 1951 és 1960 között. Ha csak nem volt feltétlen muszáj, nem szeretett vegyülni a hollywoodi világgal, partikon is ritkán jelent meg, a sajtó pedig nem különösebben szellőztette magánéletét. Eleinte megpróbálták rátenni a naiva skatulyáját, árnyalt alakításai és rafinériát sugárzó jelenléte, műveltsége, afféle „dacos komikus” intellektusa azonban hamar szétfeszítette ezt a kategóriát.
„Az elmúlt években gyakran gondoltam arra, hogy talán rosszul csináltam, hogy a karrier kedvéért olyan világban élek, amelyben a sikerek ellenére is idegen maradtam.” Ciné Revue, 1979
Az Egy amerikai Párizsban hatalmas sikernek örvendett, és Caron egy csapásra a közönség egyik furcsa kis fitos kedvence lett. Számos produkcióban feltűnt, amelyek közül kiemelkedik a mai napig az 1953-as Lili, amely elmondása szerint a kedvence volt, vagy az 1955-ös Hosszúláb papa Fred Astaire partnereként. Molnár Ferenc Az üvegcipő című adaptációjának is ő alakította főszerepét.
Ikonját és markőrjét leginkább azonban a Colette regénye nyomán adaptált, párizsi miliőben játszódó Gigi kontúrozta be 1958-ban. Hollywoodi időszakának két utolsó filmje a Keruac-műből forgatott Földalattiak, valamint a Marseilles-ben játszódó Fanny volt. A 60-as évektől Londonban, 1979-től Párizsban él, számos színházi és filmes produkció szereplője, nem régen jelent meg memoárja.
„Halálosan untam, hogy a filmekben csupán egy attraktív balerinának kellett lennem! Azt hiszem, az első komolyabb szerepet a Liliben játszottam. Ez már nem egy szokványos musical-vígjáték, drámai élt is tartalmaz, ami általában nem található az MGM-filmekben. Pályám legboldogabb szakasza kezdődött, amikor lejárt a szerződésem a stúdiónál. Feleségül mentem egy nagyon izgalmas férfihoz, Sir Peter Hallhoz, a rangos Royal Shakespeare Company rendezőjéhez. Angliába költöztem, gyakran felléptem a színház produkcióiban. Két gyermekem született, továbbra is filmeztem, és kezdtem hozzászokni, milyen érzés normális, hétköznapi embernek lenni, nem pedig egy stúdió sztárjának. Így teltek a hatvanas évek.” Táncművészet, 2004/ 3. 16.
Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár
