Szomory Dezső 1869 nyarán született Weisz Jónás és Fleischer Jenni gyermekeként Budapesten. Testvére Szomory Emil hírlapíró, újságíró. Már egészen korán kapcsolatba a került a kultúrával és a művészettel, különösen a zeneművészet és az irodalom iránt mutatott élénk figyelmet és érdeklődést. Nagyon fiatal volt, amikor már megírta első zenei kompozícióját, a Nászéj című művét. Kereskedelmi gimnáziumban tanult, amely után a Zeneakadémia következett. Tanulmányait nem fejezte be, hiszen az egyre lüktetőbb és vonzóbb budapesti irodalmi, publicisztikai miliő teljesen magával ragadta.
Újságírással kezdte hivatalos pályáját, először a Nemzet, majd a Pesti Hírlap és a Pesti Napló, Magyar Hírlap munkatársaként. Rövid ideig Franciaországban és Angliában is élt. 1908-ban a Nyugat tagjainak sorába tartozott. A publikálások során számos olyan történettel, karakterrel találkozott, amelyek aztán későbbi műveinek inspirációinak számítottak. Az újságírás mellett idővel egyre inkább a fikció és az irodalom felé irányult fókusza. Novellái jelentek meg, valamint egyre több témát dolgozott fel színműként.
A korszakban rendkívüli szellemi pezsgés és innováció mutatkozott a színházi életben, különösen a Vígszínház környékén, amely a modern polgári társadalom első érvényű színpadi csatornájának számított. Olyan írók tartoztak köréhez, mint Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért vagy éppen Szomory Dezső. Az új magyar drámaírók (leginkább francia, olasz hatásra) nem kívántak tovább élni az elidőtlenedett heroizáló, legendagyártó, romantizáló és mítoszteremtő történelmi fikciókkal, hanem a megváltozott, modern élet tipikus konfliktusaira kívántak reagálni.
Erre a tendenciára példa elsőként például Bródy A dada, A tanítőnő, valamint Molnár Ferenc Liliom című színműve, amely tudatosan provokatív és a megszokott púderezésektől mentes naturalista stílust képviselte, a társadalom olyan szegmenseivel és karaktereivel, amelyekről addig a hazai drámairodalom kevéssé, sőt egyáltalán nem „értekezett”. Hazai színpadon általuk először mutatkoztak olyan kényesebb témák, mint például a diszkrimináció, az abúzus, a feminizmus.
Szomory Dezső színpadi stílusvilága magán viseli a szecesszió hangnemét, a Gesamtkunstwerk, sőt az impresszionizmus hatásait is. Műveire erős zeneiség, stilizáltság, romantizálás jellemző, amelyek a humort, a játékosságot sem mellőzik. Eleinte inkább stilisztikai sajátosság és kísérletezés, mint tematikai merészség mutatkozott. Nyelviségéhez a „brokátnyelv” kifejezést kapcsolják, amely burjánzó mondatokat, bonyolult összefüggések sűrűségét jelképezi az art nouveau szellemében. Erotika, túlfűtöttség, valamint a fordulatos, olykor már a követhetetlenségig szövevényes dramaturgia és emberi viszonyok egyaránt jellemzőek színpadi szerzeményire. A nők ábrázolását tekintve műveiben nem kap akkora hangsúlyt az olyan érzékenységű vagy érzékenyítő gesztus, mint például Bródy, esetenként Molnár műveiben. Stílusvilágnak legikonikusabb és legtisztább darabja a Hermelin 1916-ból. További emblematikus drámái közé tartozik többek között a Gyöngyike, drága gyermek (1912), a Mária Antónia (1914), a II. Lajos király (1922), a Takáts Alice (1930) vagy a Bodnár Lujza (1936).
A Hermelin története esszenciálisan viseli magán a korszellemet és -hangulatot. Esti premierjére készülő Pálfi Tibor, a Vígszínház ünnepelt háziszerzője, afféle kiskirály a környéken. A rajongók mellett a népszerű színésznő, Lukács Antónia kényeztető gondoskodásában és figyelmében fürdőzik, amikor váratlanul megjelenik egykori szerelme, a perifériára sodródott Tóth Hermin. „Hermelin” azért jött, hogy pár hónapig a férfire bízza kapcsolatukból született kisgyermeküket. Tibor megdöbben, majd lelkesen veti magát a szülői szerepkörbe, ám a váratlan találkozás nem várt fordulatokat és végkimenetelt eredményez. Az eredetileg tragikummal végződő történet a színház nem akarta bemutatni, így Szomory kénytelen volt happy endre változtatni a művet.
A Hermelin ősbemutatója 1916-ban volt a Vígszínházban, Jód Dániel rendezésében. A főszerepet Csortos Gyula és Varsányi Irén játszotta. Az előadást követően hosszú ideig nem játszotta budapesti színház a művet, egészen a 60-a évek végéig. 1969-ben a Madách Színház mutatta be legendás szereposztással, Gábor Miklóssal és Domján Edittel a főszerepben, Ádám Ottó rendezésében. A Hermelin élő a kortárs színpadon is, 2007-ben például a Nemzeti Színház vitte színre Balikó Tamás rendezésében, Stohl András, Básti Juli és Schell Judit, Ónódi Eszter főszereplésével.
Szomory Dezső impresszionista árnyalatokkal teli szecessziója idővel átalakult. A változékony, egyre erősebb hatásokkal bíró történelmi, társadalmi színtér következtében stílusa egyre inkább az éles társadalomkritikai pozíció, a gunyorosság irányába fordult. A ’30-as évek végén a zsidótörvények miatt művei nem szerepelhettek repertoáron, sőt még tüntetés is irányult személye és művészete ellene. A második világháború évei rendkívül megtörték, a vészkorszakot pedig nem élte túl. 1944-ben egy meghurcolás után nem sokkal hunyt el Budapesten. Emlékhelye a Kozma utcai izraelita temetőben található.
(Források: Arcanum, Wikipédia)
