Mi számít művészetnek? Meddig lehet polgárpukkasztó egy gesztus és mikortól esik már más kategóriába? Senki többet? blogunk szerzője mutat néhány extrémitást, amelyek ráadásul kanonizáltak is, amennyiben nagy gyűjtemények részét képezik.
Slavoj Žižek (1949) szlovén művészetfilozófus 2011-ben magyarul is megjelent A törékeny abszolútum, avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? című könyvében többek között ezt írja a kortárs művészetről: „… elmúltak már azok az idők, amikor egyszerű szobraink vagy keretezett képeink voltak – ma a kiállításokon képek nélküli kereteket, halott teheneket és azok ürülékét láthatjuk (…) a sokkoló túlzások a rendszer részévé lettek, a rendszer táplálja őket, hogy újratermelhesse önmagát. (…) egy tárgyat nem pusztán közvetlen anyagi sajátosságai tesznek műalkotássá, hanem a hely, amit elfoglal (…) a modern művészettel örökre elvész bizonyos fajta ártatlanság, többé nem tehetünk úgy, mintha közvetlenül olyan tárgyakat állítanánk elő, melyek pusztán tulajdonságaiknak köszönhetően – azaz az általuk elfoglalt helytől függetlenül – műtárgyak lennének. (…) egy tárgyat nem művészi minősége tesz műalkotássá, hanem kizárólag az a Hely, amit (…) elfoglal. Így bármi, még a szar is műalkotás lehet, ha a megfelelő helyen találja magát.” Az alábbiakban erre mutatok néhány régebbi és egy egészen friss példát.
Piero Manzoni (eredeti nevén Meroni Manzoni di Chiosca e Poggiolo; 1933–1963) olasz konceptuális művész 1961-ben készített egy „műtárgy-sorozatot”: az összesen kilencven példányból álló szabályos – leginkább a mi klasszikus májkrémesünkre emlékeztető méretű-formájú – gyári fém konzervdobozokon a Merda D’Artista (nem a legdrasztikusabb szó szerinti fordítás szerint mondjuk A művész ürüléke) cím hirdeti a „belső tartalmat”, vagyis Manzoni emésztésének konzervenkénti 30 grammnyi végtermékét. Talán mondani sem kell, hogy ezek a művek milyen indulatokat, ellenérzéseket, értetlen és elutasító véleményeket váltottak – és váltanak a mai napig – ki a közönség jelentős részéből.
Pedig ráadásul – legalábbis a rossz nyelvek szerint – a leforrasztott konzervdobozokban nem is a művész ürüléke van, hanem egyszerűen gipsz. Persze ez csak akkor derülhetne ki, ha valaki felbontana egy ilyen konzervet – de akkor, ugye, oda lenne a műalkotás. Persze az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy természetesen volt, aki kinyitott egyet a Manzoni-féle kilencven konzervdobozból, és benne a külső dobozt szorosan kitöltő vattába csomagolva egy sokkal kisebb, leforrasztott fém kapszulát talált. Úgyhogy most már csak az a kérdés: vajon abban mi lehet?
A sok értetlenkedés és támadás közepette viszont a londoni Tate Gallery 2000-ben úgy döntött, hogy megvásárolja a sorozat egyik, mivel akkor éppen az volt megszerezhető, a 4. számú példányát. Természetesen a világ egyik vezető múzeumát is sokan megtámadták akkor emiatt, már hogy tudniillik gyűjteménygyarapítás címen mire (értsd: a szó szoros értelmében micsoda „szarságra”) költik az adófizetők pénzét, ám ők azzal magyarázták a beszerzési bizottság szakértő tagjainak a döntését, hogy Manzoni van annyira fontos művésze a 20. századnak, és ez a munkája az életművén belül is van annyira kiemelkedő jelentőségű, hogy nem is kérdés, hogy az ő gyűjteményükben is kell legyen belőle egy példány.
Így aztán most már van is, hiszen – végül is minden támadás ellenére – megvették. Hogy konkrétan mennyi pénzért, azt a múzeumi vásárlás esetében persze nem tudhatjuk, de sejtéseink azért lehetnek. Merthogy a Manzoni-sorozat darabjaira nemcsak a közgyűjteményeknek, hanem a gyűjtőknek is egyre inkább fáj a foguk: miközben 2008 októberében Londonban a Sotheby’snél a 83. számú konzerv ára még „csak” – 50.000–70.000 fontos becsérték után – 97.250 font volt, addig 2012 júniusában a Christie’s londoni árverésén valaki már 103.250 fontot (pedig előzetesen ezt is „csak” 40.000–60.000 fontra becsülték) fizetett ki valaki egy másik példányért. Pár évvel később, 2015 októberére ugyancsak Londonban és ugyancsak a Christie’snél már 182.500 fontra (akkori árfolyamon 77,2 millió forint) emelkedett az 54. számú példány ára, míg végül 2016 augusztusában a milánói Il Ponte aukciósház árverésén minden addiginál többet, 275.000 eurót adtak a 69. számú darabért.
És most újra egy hasonló, sokak szerint Manzoni egykori „műve” előtt „tisztelgő” gesztusként értelmezhető művészi projekt borzolja a kedélyeket: Gavin Turk (1967) brit szobrászművész (akinek például a londoni Szent Pál-székesegyház közelében is áll egy tizenkét méteres köztéri alkotása) – az amerikai Kickstarter nevű, különböző kreatív művészi ötletek megvalósítására egy globális közösségi finanszírozási platformot működtető közhasznú társaság segítségével – ezer darab, egyenként 0,33 literes, ezüst színű, külön aláírt nylonfóliával is lezárt alumínium-dobozban Piscio d’Artista (A művész vizelete; a dobozokra a „mű” címét harminchárom nyelven nyomtatták rá) felirattal a saját folyékony „termékét” bocsátja áruba, méghozzá darabonként 333 fontos áron. (Az ár azért éppen ennyi, mert pontosan ennyi ma az egy pisikonzervnyi súlyú ezüst értéke a nemesfémpiacon.)
Turk egyébként az 1980-as évek végén ugyanabban a Young British Artists (YBA, Fiatal brit művészek) elnevezésű művészcsoportban indult, amelyikből mások mellett Damien Hirst, Jake és Dinos Chapman, Tacita Dean, Tracy Emin, Rachel Whiteread is „kinőtte” magát, vagy például az a Chris Ofili, aki 1966-ban más anyagok mellett elefánttrágyával festette meg a The Holy Virgin Mary (Szűz Mária) című, egy fekete-afrikai Madonnát ábrázoló képét.
És bár ez a „művészi” gesztus természetesen ugyancsak nem kevés kritikát váltott ki a nézők egy részéből, ehhez képest két évvel később mégiscsak Ofili lett az első fekete művész, aki elnyerte a kortárs alkotóknak évente odaítélhető legmagasabb brit elismerést, a 25.000 fonttal is járó Turner-díjat, magát a festményt pedig 2015 júniusában a Christie’s londoni árverésén 2.882.500 fontért, az Ofili munkáiért addig megadott legmagasabb áron vette meg valaki, aki aztán három évvel később a festményt a New York-i Museum of Modern Artnak adományozta. Így aztán ez a kép ma a világ egyik legjelentősebb modern-kortárs képzőművészeti gyűjteményének állandó kiállításában látható; méghozzá abban a városban, amelynek akkori polgármestere, Rudolph William Louis – vagy ahogyan mindenki inkább ismeri – „Rudy” Giuliani 1999-ben istenkáromlás miatt még ki akarta tiltatni Ofili festményét egy akkori-ottani kiállításból.
Banksy, a már korábban ebben a rovatban is sokszor emlegetett ismeretlen brit graffiti-művész egyszer egyik művének kiemelkedő sikerű árverése után kitett a saját weboldalára egy rajzot: az egy aukciós termet ábrázoló jeleneten éppen egy olyan művet árvereznek, amelynek az a felirata, hogy „Nem hiszem el, barmok, hogy megveszitek ezt a szart”.
