Március 1-jén a Sotheby’s londoni aukciójának egyik sztártétele lesz Edvard Munch több mint négy méter hosszú festménye, a Tánc a parton. A kalandos életű kép utoljára 89 évvel ezelőtt szerepelt a műtárgypiacon, és azóta most először lesz látható nyilvánosan.
Max Reinhardt (eredeti nevén Maximilian Goldmann; 1873–1943) osztrák születésű, majd Németországban és később Amerikában nagy karriert befutott színházi- és filmrendező 1906-ban egy frízkép-sorozatot rendelt akkori berlini színházába, a Deutsches Theaterbe az általa csodált festőtől, Edvard Munch-tól (1863–1944). A norvég művész tizenkét darab nagyméretű vásznat készített a színház tereinek dekorálására, és azokat a közönség egészen 1912-ig csodálhatta meg az épületben. Ekkor azonban a színházat átépítették, a „Reinhardt-fríznek” is nevezett képsorozat kikerült a helyéről és a darabjai szétszóródtak. A festmények közül ma tizenegy különböző német múzeumok gyűjteményében van: kilenc a berlini Nationalgalerie-ben, egy a Hamburger Kunsthalléban, egy pedig az esseni Museum Folkwangban.
A tizenkettedik, mára egyetlenként magánkézben maradt vásznat, a több mint négy méter hosszú Tánc a parton címűt a sorozat „szétesésekor” Curt Glaser (1879–1943) művészettörténész (1924-től majd a Berlini Állami Művészeti Könyvtár igazgatója) és műgyűjtő szerezte meg, aki személyes kapcsolatban is állt a festővel: nemcsak a felesége portréját készíttette el vele, de 1917-ben ő írta az első német nyelvű monográfiát is Munchról.
1933 áprilisában azonban, a nácik januári hatalomra kerülése után alig három hónappal az eredetileg zsidó származású (bár akkorra már kikeresztelkedett, és református hitre tért) Glasert eltávolították a könyvtár éléről, lakását lefoglalták, ő pedig a további üldöztetések miatti félelmében eladta a gyűjteményét – benne mások mellett Henri Matisse, Max Beckmann, Ernst Ludwig Kirchner, Ernst Oppler és természetesen Munch műveivel – és Svájcba szökött, majd később kivándorolt az Egyesült Államokba. (Csak érdekességként: Glaser egykori kollekciójának újra összegyűjtött darabjaiból éppen most látható egy kiállítás a bázeli Kunstmuseumban, még egészen február 12-ig.)
A Berlinben kényszerűségből eladott nagyméretű Munch-festmény 1934-ben egy oslói árverésen bukkant fel ismét (és ekkor szerepelt utoljára a műkereskedelemben), ahol is azt Thomas Fredrik Olsen (1897–1969) norvég szállítási vállalkozó, az 1848-ban alapított Fred. Olsen & Co. hajózási társaság akkori tulajdonosa vásárolta meg. Olsen – Glaserhez hasonlóan – maga is jó ismerőse volt a festőnek: az Oslótól mintegy ötven kilométerre délre fekvő Hvitsten nevű kisvárosban közvetlen telekszomszédok voltak, ő is festetett egy portrét a feleségéről a művésszel, és az évek során mintegy harminc művet vásárolt össze tőle. Ezek közül a Tánc a parton 1939-től a vállalat Oslo és Newcastle között közlekedő, MS Black Watchon nevű tengerjáró hajójának az egyik első osztályú társalgójában függött.
1940 tavaszán, Norvégia német megszállásakor Olsen a gyűjteményének legértékesebb darabjait – köztük a most tárgyalt mellett például Munch Sikoly című képének egyik példányát is – egy közép-norvégiai faluban egy szénapadláson rejtett el, így azok sértetlenül átvészelték a háborút, és továbbra is a család birtokában maradtak.
A Sikolyt Olsen legfiatalabb fia, Petter (1948), a családi vállalat mostani elnöke 2012 májusában a Sotheby’s New York-i árverésén (40 millió dolláros kikiáltási ár után) 119.922.500 dollárért (25,798 milliárd forint) adta el – a vevő Leon Black (1951) New York-i pénzügyi befektető, a Museum of Modern Art igazgatótanácsának akkori elnöke volt –, hogy az érte kapott pénzből egy múzeumot és művészeti központot létesítsen Hvitstenben. Akkor ez volt az addigi legmagasabb ár, amennyit egy műtárgyért valaha is adtak, és a mai napig is ez a legmagasabb összeg, amelyet egy Munch-munkáért fizettek.
A Tánc a parton pedig most március elején kerül majd kalapács alá a Sotheby’s modern és kortárs műveket kínáló Londoni árverésén, ahol is előzetesen 12–20 millió fontot (15–25 millió dollár; 5,4–9 milliárd forint) várnak érte. A befolyó összeget a hírek szerint a képtől annak idején kényszerből megvált Glaser örökösei és az Olsen család tagjai – nyilvánosságra nem hozott arányban megegyezve – osztják majd el egymás között, és az utóbbiakra eső részt ugyancsak a múzeum működésére és az egykori Munch-ház felújítási költségeire fordítják.
A kalandos élű festményt pedig több mint nyolcvan év után az árverést megelőző kiállításon lehet majd újra először nyilvánosan látni február 22-től Londonban. Az aukció után pedig ki tudja, hogy hová kerül majd; a legvalószínűbb, hogy újra egy magángyűjteményben tűnik el megint hosszú évekre a közönség szeme elől.
