„Hogyan lehet csomót keresni a kákán? Olcsón kell venni és drágán eladni.” A fenti bonmot ugyan lehet, nem a legszellemesebb, de azért hibátlanul mutatja a sikeres kereskedelem örökös alapszabályát: egyért venni, kettőért eladni. De néha olyan is megesik, hogy valaki venni ugyan tényleg „egyért” vesz valamit, de aztán azt nem „kettőért” tudja eladni, még csak nem is „háromért”, hanem „nagyon sokért”. Most két ilyen szerencsés újraeladást mutatunk be, amelyek az elmúlt napokban estek meg.
Angliában meglehetősen elterjedtek a legkülönfélébb „maszek” bolhapiacok, garázsvásárok: sokan a házuk előtti járdára, mások autók csomagtartójára teszik ki megunt apróságaikat, hogy ha valakinek esetleg éppen arra lenne szüksége, pár fontért megvehesse. Valamikor a kilencvenes évek elején Gloucestershire-ben is így látott meg egy sétáló asszony egy autón kínált, arasznyinál is kisebb fehér porcelánnippet, amely egy alvó gyermeket ábrázol. Megtetszett neki az aprócska csecsebecse, és 2 fontért meg is kapta.
Ugyan állítólag mindig is gyanakodott, hogy hátha esetleg valami értékes darabot vásárolt, mégis kereken három évtizednek kellett eltelnie – ezalatt a kis porcelángyermek egy polcon aludt a vevő lakásában –, amíg tényleg rászánta magát, hogy megmutassa egy szakértőnek. Ő pedig azonnal megerősítette a tulajdonos sejtését: megállapította, hogy a szobrocska a működését 1745 körül megkezdő, első angliai porcelángyár egyik legelső terméke, ami minden bizonnyal valamikor 1746 és 1749 között készült, és alighanem magának a Nicholas Sprimont (1716–1771) iparművész által vezetett Chelsea Porcelain Factorynak a megszületését szimbolizálja. (Egy nagyon hasonló, de 1745-ből származó, ugyanúgy egy alvó gyermeket megörökítő szobrocska ma a londoni British Museum gyűjteményében látható.)
A jó hír hallatán a tulajdonos úgy döntött, hogy akkor eladja a 2 fontért vásárolt nippet. Így került a kis alvó gyermek március 4-én a Hanson Holloway’s Ross aukciósháznak az Oxfordshire-ben, a nagyjából Oxford és Birmingham között félúton fekvő Banburyben megrendezett árverésére, ahol is ugyan előzetesen 20.000–30.000 fontot (8,5–12,8 millió forint) szerettek volna kapni érte, de végül be kellett érjék a 12.000 fontos (5.140.200 forint) kikiáltási árral, ugyanis az egyetlen érdeklődő ennyiért meg is tudta szerezni magának a tételt. Ennek ellenére az eladó aligha lehet elégedetlen az egykor általa kifizetett vételárhoz képest hatezerszeres nyereséggel.
A másik történet erősen hasonló, csak a nagyságrendek különböznek. John Craxton (1922–2009) angol festőművész az 1960-as években egy régiségbolt kirakatában pillantott meg egy csillárt, amelyet azonnal felismert jellegzetes formájáról, és tudta, hogy az nem másnak, mint a szobrász Alberto Giacomettinek (1901–1966) a munkája. (Alighanem máris értékes, jól „pénzre váltható” tudása volt Craxtonnak, hogy Giacometti szobrászi munkája mellett bátyjával, Diegóval időről időre különböző dizájnbútorokat, lakáskiegészítőket is tervezett és készített.) Azonnal bement a boltba, és 250 fontért megvásárolta a csillárt.
Hamarosan azt is kinyomozta, hogy a tárgyat Giacometti 1946-ban vagy 1947-ben egy barátja, Peter Watson (1908–1956) műgyűjtő részére készítette, és a csillár sokáig a gyűjtő által finanszírozott Horizon nevű (azóta már megszűnt) brit kulturális folyóirat szerkesztőségének egyik szobájában lógott. Hogy onnan hogyan került a régiségkereskedésbe, azt nem tudni, de miután Craxton ott megvette, onnantól egészen mostanáig az ő, majd örökösei londoni otthonában szolgált.
Most viszont mai tulajdonosai döntése nyomán február utolsó napján a Christie’s londoni aukciójára került: a becsértékét előzetesen 1,5–2,5 millió fontra taksálták, végül 2.922.000 fontért (1,25 milliárd forint) cserélt gazdát. Vagyis végül is a Craxton család sem járt rosszul az egykori szerencsés vásárlással.
