A világ nemzetközi műkereskedelmének talán legkülönlegesebb magánüzletéről jelent meg nemrégiben egy könyv az LG Press kiadónál: a The Exchange: Shahnameh/de Kooning (A csere: Sáhnáme/de Kooning) című, több mint kétszáz oldalas kiadvány első kézből – bár már csak posztumusz – számol be arról a műtárgycseréről, amely éppen harminc éve, 1994 júliusában zajlott le a bécsi repülőtéren, és amelyben egy 16. századi perzsa kézirat, illetve egy 20. századi amerikai festmény került új tulajdonoshoz.
A könyv szerzője, Oliver Hoare (1945–2018) a keleti-iszlám műtárgyakra specializálódott egyik legjelentősebb műkereskedő volt, akinek aktív szerepe volt ebben a különös történetben, amelyben egyébként Doris Ammann (1944–2021) svájci műkereskedő volt az első számú közvetítő a két üzletkötő fél között.
Amely két fél egyike az Iráni állam, azon belül is a Tehran Museum of Contemporary Art (Teheráni Kortárs Művészeti Múzeum) volt. (Ennek az intézménynek a létrejöttéről, világraszóló kortárs nyugati művészeti gyűjteményéről, valamint a művek jelenlegi sorsáról 2021. június 6-án írtunk bővebben itt, a Senki többet? blogban.) Az ő kollekciójukban volt – az 1970-es évek végétől – Willem de Kooning (1904–1997) holland származású amerikai festőművész 1953-ban alkotott Woman III (Nő III.) című munkája.
A másik oldalon David Geffen (1943) amerikai milliárdos filmproducer, lemezkiadó és médiamogul, nem mellesleg a világ egyik legjelentősebb műgyűjtője állt, akinek viszont a Sáhnáme című perzsa eposz egy gazdagon illusztrált, 16. századi kéziratos változata volt a birtokában.
Ezt a perzsák legfontosabb irodalmi művének tartott eposzt (amely részben egy korábbi, a perzsa királyok életét és hőstetteit feldolgozó prózai munka versbe átírt változata) eredetileg egy Dakíkí (935?–976?) nevű költő kezdte el rímekbe szedni, ám ő még csak alig kétezer sort vetett papírra, amikor meggyilkolták. Munkáját Firdauszi Abul-kászim Manszúr (934–1027) vette át, aki (felhasználva, saját szövegébe emelve Dakíkí verssorait is) több mint harminc éven át dolgozott a művön, és végül – csaknem százhúszezer sorra növelve a teljes terjedelmet (ami ilyenformán hosszabb, mint az Iliász és az Odüsszeia együttvéve) – 990 fejezetben, kereken hatvanezer, egymásra rímelő sorpárba foglalva írta végig a perzsák történetét a világ teremtésétől egészen a Szászánida dinasztia 651-es bukásáig, amikor is a perzsák arab-muszlim uralom alá kerültek.
A Sáhnáme (Királyok könyve) címet kapott verses krónika mindenekelőtt a perzsa uralkodók, hős harcosok, nagyszerű asszonyok történeteit, mondáit meséli el az első, még csak a mítoszokban emlegetett királyoktól egészen a valóságos történelmi személyekig, hogy fiatal hercegek tanításának példaadó forrása lehessen. Ráadásul ez a lazán egybefűzött, semmiképpen sem történelmi hűséggel, sokkal inkább szárnyaló írói fantáziával megírt történetfolyam az egyik legfontosabb alkotása a klasszikus perzsa nyelv – a mai perzsa nyelv elődje – kialakulásának folyamatában. Számos fordítása, és egészen a mai napig szinte megszámlálhatatlan kiadása révén pedig igencsak sokhelyen járult hozzá a világirodalom alakulásához. (Magyarul eddig csak részletek jelentek meg belőle.)
Érthető tehát, ha az irániaknak sokkal inkább volt vonzó ennek a számukra kiemelkedő jelentőséggel bíró műnek egy 16. századi, a csaknem a teljes szöveget kalligrafikus írással 258 aranyozott (a mai A4-es géppapírnál valamivel nagyobb méretű) lapon lejegyző, illusztrációként több mint száz festett miniatúrát tartalmazó, míves borítójú példánya, a perzsa művészet egyik legcsodálatosabb remekműve – amelyet állítólag több száz kalligráfus, festő, aranyozó húsz éven keresztül készített I. Tahmászp (1514–1576) perzsa sah részére –, mint az amerikai festőnek a szemükben amúgy is botrányos (hiszen egy meztelen női testet ábrázoló) „mázolmánya”. Amire viszont, mint az amerikai absztrakt expresszionizmus egyik legemblematikusabb darabjára, egy hat festményből álló sorozat egyetlen megszerezhető példányára (hiszen a másik öt már mind nagy nyugati múzeumok gyűjteményében van) Geffennek nyilván sokkal jobban fájt a foga.
Hoare ebben a most megjelent (a fia által sajtó alá rendezett) könyvben részletesen beszámol róla, hogy hosszú hónapok munkájával hogyan ütötték nyélbe a csereüzletet, amelynek végén a bécsi repülőtér egyik vámmentes raktárában Geffen megkapta a De Kooningot, az Iráni Iszlám Köztársaság tisztviselői pedig a kéziratot és a miniatúrákat tartalmazó ládákat.
Amely ládák azonban ekkor már nem a teljes 16. századi „kiadást” rejtették. Bár Tahmászp 1568-ban még ugyan hiánytalanul adhatta ajándékba II. Szelim (1524–1574) oszmán szultánnak cserébe a békéért a neki készült díszes példányt, a kódex – amely az évszázadok során sok kézen ment keresztül – 1959 után, amikor is egy árverésen 350.000 dollárért Arthur Houghton Jr. (1906–1990) amerikai iparmágnás (sok más pozíciója mellett a New York-i Metropolitan Museum of Art elnöke) birtokába került, „szétesett”. Houghton ugyanis „feldarabolta” a kódexet, és száznegyven oldalát részben különböző múzeumoknak adta – mondván, hogy az egész világ részesülhessen ebből a csodából; miközben a „világ” amúgy éppen élénken tiltakozott a kódex „megcsonkítása” ellen –, részben néhányat gyűjtőknek is eladott.
Ezek közül az akkor magánkézbe került lapok közül az egyik, vagyis a kézirat egyetlen oldala 2011 áprilisában a Sotheby’s londoni árverésén – 2–3 millió fontos becsérték után – 7.433.250 fontért (akkori árfolyamon kereken 12 millió dollár) kelt el.
Persze Geffen sem járt rosszul a De Kooninggal: 2006 novemberében egy magánüzlet keretében – Larry Gagosian (1945) amerikai galerista közvetítésével – 137,5 millió dollárért adta el Steven A. Cohen (1956) amerikai milliárdos műgyűjtőnek. (A mai napig ez De Kooning második legdrágábban gazdát cserélt munkája, a világ jelenleg huszonhatodik legmagasabb összegért eladott műalkotása.)
