Tötös Roland kipróbálta magát informatikai műszerészként, szereléstechnológiai asszisztensként, de médiatechnológiát is tanult mielőtt az éneklés mellett döntött. Abban viszont biztos, hogy a vidéki színházak számos előnyt biztosítanak a színészeknek. Hagynak időt a szerepek átgondolására, megdolgozására, a színészek hangjának kiteljesedésére, alakítására. A Szegedi Színház tenorját Dinyés Dániel kérdezte a karrierjéről.
– Mikor vált egyértelművé számodra, hogy énekes leszel? Emlékszel erre a pontra az életedben?
– A zene gyakorlatilag születésem óta az életem része, édesapám ugyanis szórakoztató zenész. Sokáig rendezvényeken lépett fel, én pedig ennek köszönhetően belenevelkedtem ebbe.
– Ez hol volt?
– Sajóvámos, Miskolc mellett tizenkét kilométerre egy kis község. Nagyon szerethető, 2500 lakos, csupa jó fej ember. Mindenki ismer mindenkit.
– Akkor gyakran hallottad: ott a kis Tötös!
– Pontosan. Nagyon örülök és hálás vagyok, hogy itt nőhettem fel. Rengeteg emlék fűz ide, ha elkezdeném sorolni valószínű estére sem érnénk a végére. Sok rendezvényre kísértem el apukámat, így került képbe az éneklés. A lakodalmakon már négyévesen népdalokat, később pedig a görögkatolikus bálokon, illetve karácsonyi és ünnepi műsorokon énekeltem musicaleket. Már kiskoromban természetes volt, hogy tanulok majd zenélni.
– Milyen hangszeren?
– Szintetizátoron. Négyévesen kaptam, nyomogattam, megszerettem, általános iskolában pedig négy évig zongorázni tanultam, de akkor még izgalmasabbnak tartottam a szintetizátort.
– Mikor mutáltál?
– Ezt nem tudom megmondani.
– Tehát végig énekelted az egész gyerek és serdülő korod?
– Végig.
– Mert azért majdnem mindenkinek van egy-másfél éve, amikor egyszerűen használhatatlan a hang, össze-vissza csuklik minden.
– Nem emlékszem ilyenre, mert annyira azért nem voltam én belebolondulva ebbe az egész éneklésbe. Hobbi szinten csináltam, mert a szüleim nagyon büszkék voltak rám emiatt.
– Szeretted a musicaleket?
– Úgy ismerkedtem meg a műfajjal, hogy CD-n kölcsönkaptam az operettszínházas Rómeó és Júliát, amin Dolhai Attila és Szinetár Dóra énekelt, és nagyon megtetszett.
– De az előadást nem láttad, csak a felvételt hallottad?
– Nem láttam az előadást, de egyáltalán színházban sem nagyon voltam.
– És operát sem láttál vagy hallottál?
– Nem láttam operát gyerekkoromban. Az első operaélményem akkor volt, amikor beálltam a Miskolci Színház kórusába énekelni egy operaelőadásban.
– Ekkor hány éves voltál?
– 20-22 körül. Jóval már érettségi után volt, hogy bekerültem a színházba.
– Konkrét célod volt, hogy pontosan mit szeretnél kezdeni a zenéléssel, milyen irányba indulnál?
– Sokáig nem, ezért is szereztem több szakmát. Végeztem például informatikai műszerészként, szereléstechnológiai asszisztensként, de médiatechnológiát is tanultam. Mellette pedig hobbiból énekeltem, így kerültem Miskolcon a 4-Dance Club Tánc és Musical stúdióba. Itt rengeteg barátra leltem, akikkel csodálatos színdarabokat játszottunk.
– Az hamar kiderült, hogy tenor hangod van?
– Nem, amikor bekerültem a stúdióba volt ott egy énekmester, akihez javasolták, hogy menjek el. Az első órán megskáláztatott, én meg sötétítettem ahogy csak tudtam, mert azt hittem, hogy attól jó. Összesen F-ig vagy G-ig tudtam felskálázni. Tisztán emlékszem, azt mondta, vagy egy jó baritont vagy egy jó tenort csinál belőlem, de ez majd az órák alatt kiderül, hogy felfelé vagy lefelé nyílik inkább a hangom. Aztán elkezdtünk dolgozni és nagyon nagy hatással volt rám. Sokat köszönhetek neki, Csizmadia Gézának hívják. Mai napig tartom vele a kapcsolatot, most a Honvéd Együttes Férfikarában hangképző énekmester.
– A stúdióban rendes egész estés előadások is születtek, vagy csak gála jellegű dolgok?
– Persze, voltak egész estés rendes előadásaink is, illetve minden évben jártunk a Scherzo Musical Fesztiválra, ahonnan sok díjat elhoztunk a csapattal.
– De még akkor sem volt számodra világos, hogy az énekléssel foglalkozz?
– Nem, tanácstalan voltam. Nem láttam a végét, hogy ha elvégzem az informatikai műszerészetet, akkor hogyan és hol fogok dolgozni ezzel? És ha őszinte akarok lenni nem is igazán kötött le. Mert megtanultuk, hogy megforrasztjuk az alkatrészt, de a mai világban már fogják a rossz videokártyát, kicserélik és kész. Próbáltam elhelyezkedni ezzel a szakmával, de nem kaptam volna normális állást, csak Pesten. Oda meg nem akartam menni, mert nem akartam itthagyni a családot, és úgy voltam vele, hogy hát akkor elkezdek még egy iskolát. Ez volt az a médiatechnológus-asszisztens. Egészen másfél évig csináltam, és mellette pedig jártam a tánc stúdióba.
– Mi rángatott ki ebből az állapotból?
– A Nyomorultak musicalre kerestek kisegítőket a Miskolci Színházban. Volt ott egy barátom a kórusban, akivel együtt kezdtük a stúdióban és ő szólt, hogy jelentkeznem kéne. Nagyon hirtelen jött, mentem volna haza a busszal, de meggyőzött, hogy ne szálljak fel, hanem azonnal menjek be a meghallgatásra. Mindenki lement már, nem volt több jelentkező. A kórus vezető, Regős Zsolt ment volna haza. Kérdezte, hogy tudok-e valamit énekelni? Mondtam, hogy nem nagyon ismerem a klasszikusokat, csak musicalt. Nem baj, akkor esetleg valami népdalt. Akkor elénekeltem, az A jó lovas katonának kezdetűt. Kérdezte, hogy operettet tudnék-e? Az volt a szerencsém, hogy a médiatechnológus-asszisztens osztállyal pont az előző héten néztük meg A mosoly országát. Nagyon tetszett a Vágyom egy nő után, amikor hazamentem, meghallgattam párszor.
– Emlékszel, hogy ki énekelte?
– Balczó Péter. Mondtam Regősnek, hogy bele tudok dúdolni, de a szöveget nem tudom. Azt mondta nem baj, Ricsi barátod előre súgja neked a szöveget. Így is lett. Akkor mondta, hogy jó, jó, holnap lehetne kezdeni.
– Ez gyors volt!
– Akkor választás elé kerültem, hogy befejezzem az iskolát, vagy pedig menjek színházba dolgozni? De az az igazság, hogy az a pár nap és az a légkör, amikor bekerültem oda, és Nyomorultakat próbáltam, az annyira elvarázsolt, hogy én már nem is láttam semmi mást. Végül az akkori zeneigazgató, Váradi Kati néni mondta rám az áment, így lettem a társulat tagja.
– A musical után hogy jött az opera?
– Ebben a Váradi Kati nénis időszakban a Bohémélet és a Nyomorultak párhuzamosan futottak egymás mellett. A Bohémélet volt az első opera az életemben és rögtön nagy hatást tett rám.
– És ott ki volt a tenorista?
– Horváth István és Balczó Péter. Az akkor tényleg olyan mély hatást tett rám, hogy azt kell mondjam, hogy nagyon tetszett a Nyomorultak, de közel sem volt az az érzés, mint a Bohémélet.
– Ez érdekes, hogy végig a musicalen és a lakodalmason nőttél fel, és mégis az opera taglózott le. Hogy tudtad volna megfogalmazni magadnak akkor, hogy mitől fantasztikus a Bohémélet? Mitől több neked, mint a Nyomorultak?
– Nem tudom, az okát, ez egy olyan dolog, hogy ott állsz azon a deszkán és érzel valamit, de nem tudod, megmondani mit, csak azt, hogy jó. A Nyomorultak sokkal látványosabb volt színpadilag, de a zene valahogy…valahogy az a légkör, ha lehet ilyet mondani, a zene természetes ereje. Hogy itt nincs hangosítás, minden természetes volt, és ez ettől sokkal jobban szíven ütött engem.
– Ekkor dőlt el, hogy szólista leszel?
– Igen, csodáltam az Istit, meg a Petit, hogy olyan nagyon szépen énekeltek. Akkor eldöntöttem, hogy ezt szeretném csinálni.
– Mit tettél ennek érdekében?
– Heti háromszor jártam Csizmadia Géza énekmesterhez, aki nem erőltetett rám semmit, segített rátalálni a saját hangomra. Azt mondta, hogy neki nem egy módszere van, hanem mindenkivel személyre szabottan találja meg a helyes utat. Mindig azt tanította, hogy azt a természetességet kell megkeresni, amikor a csecsemő ösztönösen felsír. Egy kis csecsemő úgy tud kiabálni azzal a pici hangszalaggal, hogy mi felnőttként azt nem tudjuk produkálni, ellustulunk. Nem jártam zeneiskolába sajnos, így nehezen ment akkor még a kottaolvasás. Azért mondom ezt, mert a magasságoknak érdekes módon az segített, hogy nem tudtam, hogy milyen hang. Azt vettem észre, hogy amikor tudatosul az emberben, hogy milyen hang, és hogy ez nehéz, mert egy magas C, akkor úgy meghőköl tőle, és már nem úgy működik. Ezért volt az, hogy amikor skáláztam a Gézával, és lestem a zongorán, hogy hol járunk, akkor mindig elzavart, hogy „ne nézzed!”. Ha nem néztem, és nem tudtam, hogy hol járunk, akkor szárnyaltam. Ha kimondta, hogy na, ez most egy magas D volt, és még egyszer megpróbáltam, már nem biztos, hogy úgy sikerült. Így amíg nem ismertem annyira a kottát, sokszor csináltam olyat, hogy mondjuk volt egy magas C, vagy H, és ha nem tudtam magabiztosan énekelni, akkor kisatíroztam, és leírtam G-nek, meg A-nak. A vizuális élmény más tudatot eredményezett. Ez nagyon működött nálam.
– Hogy pótoltad be a zeneelméleti lemaradásodat?
– Magánúton elkezdtem tanulni, illetve a próbák és előadások között bekéredzkedtem a színházhoz közeli zeneiskolába az ismerőseim órájára. Elvileg nem járhattam volna be, de az óraadók kedvesek voltak és mindig beengedtek. Így mindig ott ültem az ismerőseim mellett és tanultam én is szolmizálni, kottát olvasni. Később a színház a miskolci Zenepalotán keresztül indított egy emelt szintű magánénekesi szakot, ahova a színházban dolgozók is jelentkezhettek. Közben a színházban megtaláltak kisebb feladatok és szerepek az énekkar mellett. Két év után Bánkot énekeltem egy kis ifjúsági előadásban – ahhoz képest, amilyen szinten voltam akkor, jól sikerült.
– Ezek szerint két éve ismerted az opera műfaját, mikor megkínáltak egy Bánk bán-áriával.
– Igen, és abban az évben megkaptam az Év hangja díjat. Nagyon örültem, sokat lendített rajtam, és megerősített abban, hogy az opera az én utam. Ezután bekerültem a Honvéd Férfikarba és vele párhuzamosan Gulyás Dénes elhívott egy Pécsi Nemzeti Színházas produkcióba.
– Hogyhogy nem maradtál a Honvédban hosszabb ideig állásban?
– Nagyon szerettem ott dolgozni, a fiúk nagy szeretettel fogadtak és támogattak mindig. Tulajdonképpen ez egy nyugdíjas állás lett volna, de tudtam, hogy engem a színpad érdekel. Nagyon jó volt megtapasztalni azt a közeget is, de azért hiányzott a színpad. Meg az a fajta közönség, amit a színházban tapasztal az ember. De a Honvéd Férfikar biztonságot nyújtott számomra, és mellette pedig ki tudtam próbálni magam szólistaként Pécsett. Ott a Parasztbecsülettel debütáltam, csak 26 éves voltam akkor. Ami több mint merész. Teszem hozzá, hogy megint a tudatosság: amiről az ember nem tud, hogy ebbe tönkre lehet menni, akkor az nem is lesz úgy. Elénekeltem, és nem volt sok előadás belőle, összesen, ha hatot csináltam. Azt gondolom, hogy azért fontos, hogy vidéken kezdődjön el egy pálya, mert ott kevesebb eséllyel tud tönkremenni egy énekes a leterheltség miatt, még akkor is ha egy szerep nehéz, hiszen sokkal alaposabban fel tud készülni a feladatra.
– Az egyéni fejlődést hogy éled meg? Mit gondolsz, tisztán látod/hallod magad vagy külső fülekre hagyatkozol?
– Kellenek a külső fülek, nagyon fontos a kontroll. Azt gondolom, ezt egy jó énektanár és egy korrepetitor meg tudja adni. Én a szerepeim által fejlődtem a legtöbbet, a nagy áttörést Massenet Manonja hozta. A francia nyelv sokat segített az énektechnikai fejlődésben. Aztán minden szót lefordítottam, gyakoroltam a francia kiejtést, francia tanárhoz jártam, megtanultam zongorázni a nagyobb áriákat. Meghallgattam a kíséretet, kerestem, hogy melyik akkord miért és hogyan oldódik, hogy jön össze a szöveg a zenével. Fél év alatt már olyan szintre került az életemben, hogy néha éjjel fölébredtem, mert beugrott, hogy „Úristen, azért mondja azt, mert hogy a kíséretben úgy jelenik meg az akkord!” Ezért is jó vidéken játszani, mert ilyen szintű felkészülésre csak itt van lehetőség. Itt tanultam meg elkönnyíteni a hangom, egyfajta irányított, tudatos természetességgel énekelni.
– Most hogy látod magad, miben kellene fejlődnöd?
– Mindenben, hiszen mindig van mit tanulni, egy énekes sosincs készen. A járvány miatt sok minden átértékelődött bennem. Tele voltam tervekkel, majd a vírus elmosott mindent. Arra jutottam, talán nem is jó, ha a jövőt kergetjük, hanem a pillanatnak élve a jelen helyzetből hozzuk ki a maximumot. A fejlődés úgyis csak akkor látszik majd, ha a múltba tekintünk vissza. Persze jó célokat kitűzni, de azt gondolom, fontosabb minden nap száz százalékot nyújtani a tudásunkhoz mérten, és azt nézni, hogyan tudunk rövid távon is fejlődni.
– Van olyan szerep, amit mindenképp szeretnél elénekelni?
– Nincs. Mondjuk ki: Miskolc mellől, egy kis községből már az is nagy dolog volt az ottani embereknek és nekem is, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban énekeltem a kórusban. Ahhoz képest hatalmas lépés számomra a Honvéd Férfikar. Akkor azt gondoltam már, hogy ó, ez már a legnagyobb dolog, amit elérhettem! Aztán szólista lehettem egy igazi operaprodukcióban, Pécsett. Eljutottam odáig! És most Szegedre szerződtetek szólistaként. Hatalmas dolog, hogy itt énekelhetek. Mindig hálát adok a Jóistennek, hogy nem vagyok nagyravágyó és azért, hogy erre a csodálatos pályára terelt engem. Nekem már ez is nagy dolog, hogy itt lehetek, hogy ezt csinálhatom, és abból élhetek, amit szeretek.
– Egyébként hiányzik a musical?
– Nem, már csak a múltamhoz tartozik.
– De mégis csak micsoda fantasztikus dolog, hogy volt zene az életedben, mindegy, hogy milyen stílusú, ami berántott téged ebbe az egészbe és nem engedte el az üstöködet. Megfogott téged, és addig ott tartott a színpadon, amíg meg nem találtad, hogy mit szeretnél.
– Igen.
– Azért ez csodálatos.
– Igen, ez az.
