Szép Ernő: Patika című művét állította színpadra a Déryné Társulat Mészáros Tibor rendezésében, aki színészként már dolgozott a darabbal. A rendezővel a boldogsághajszolás és a nosztalgia mellett beszélgettünk arról is, hogyan szolgálja ezeket az Ondraschek Péter tervezte díszlet.
– Hogyan esett a választásod Szép Ernőnek erre a darabjára?
– A Déryné Program elsősorban a magyar szerzők műveit helyezi előtérbe, Kis Domonkos Márk, a Déryné Program igazgatója több ötletet is felvetett, köztük a Patikát, amire nekem rögtön felcsillant a szemem. Még a Színművészeti Egyetemen játszottam a darabban – a patikust alakítottam, Babarczy László rendezésében. Végül közös megegyezéssel ez lett a választott előadás.
– Mi volt az ami megfogott, amiről úgy gondoltad, hogy aktuális lehet a mai közönségnek?
– Szép Ernő egy magyarországi vidéki kisváros figuráit jeleníti meg, olyanokat, akikkel én magam is találkoztam saját életem során, ezek olyan archetípusok, amelyek valóban időtlenek. A szerző a darab elején írja: „Játszódik Laposladányban, 1919-ben, békeidőben.” Én emlékszem a saját gyerekkorombeli „békeidőre”, a 80-as évek elejére, amikor már sok mindent szabad volt, már nem volt olyan sok a kötöttség. Még láttam május elsejei nagy felvonulást, de már volt mondjuk autónk, ami bár Trabant vagy Wartburg volt, amire várni kellett, de aztán szabadabban utaztunk. Mindemellett magam is vidéki vagyok, az én emlékeimben ugyanúgy élnek az italmérő egységekben, presszókban ezek a típusok, ezek a figurák, akik Szép Ernőnél megjelennek. De ugyan ezek az alakok megtalálhatóak Tar Sándor vagy Egressy Zoltán műveiben is, valami idült, kimozdíthatatlan, a lelkük mélyén gyökerező feszültséggel, problémákkal. Egy általános jólét felszíne alatt komoly sorsok, személyiségek rejlenek.
Azért választottuk Ondraschek Péter díszlet- és jelmeztervezővel a 80-as éveket, mert nagyon szeretjük ezt a korszakot, romantikusan szép emlékeink vannak róla, és tulajdonképpen különösebb csűrés-csavarás és átírás nélkül bele tudtuk helyezni az alapművet ebbe a számunkra ismerős világba.
– Vagyis a nosztalgiát ragadtad meg?
– Igen, ez nagyon fontos. Az én értelmezésemben ez egybevág a szerző szándékával, amikor azt írja: békeidőben. A nosztalgia érzését keltve valami ismerőset teremtünk meg. A díszlet bizonyos szempontból stilizált, de vannak benne olyan attribútumok, mint a piros műbőrszék, a biliárdasztalt – és ugyanezt a hatást váltják ki a jelmezek is – amit, ha a néző meglát, akkor azonnal el tudja majd helyezni időben, és vélhetőleg saját emlékei is felelevenednek.
– Találunk-e itt is különleges színpadi megoldásokat, mint a forgószínpad, ahogy azt egy korábbi produkcióban láthattuk?
– A Déryné Program profiljából kifolyólag kellenek azok az előadások, amik jól utaztathatóak. Én egyébként is szeretem a díszletekben a jelzésértékűséget, mert azt gondolom, hogy azzal a színészt emeljük ki. Ebben az előadásban van egy kiemelt látványelem: a tér hátfalát adó rácsos szerkezet, üvegekkel tele. Különböző fényhatások színesítik, ami egyrészről a kocsma jellegzetes terét adja, másrészt a patikát, amikor gyógyszeres üvegekké minősülnek át.
– A nosztalgia mellett honnan tudtad megközelíteni a darabot? Mi volt az, ami számodra a magja az egésznek?
– Az elveszettségből, vagy ha úgy tetszik a reménytelen útkeresésből. A főszereplő fiú, Kálmán, vadromantikus álmodozóként belecsöppen ebbe a vidéki világba. Az érdekelt, hogy hogyan szippantja be őt ez a közeg, ki fog-e tudni mozdulni belőle, illetve hogyan találja meg a darab végére a saját boldogulását. Nagyon hosszú útat jár be, mire megtalálja a számításait.
Szokták volt mondani Szép Ernőről, hogy az abszurdnak valamiféle előhírnöke. Ezen a fiún keresztül a romantikussá álmodott boldogság nem is keresését, hanem hajkurászását látjuk, és ez kívülről nézve sokszor mulatságos, miközben ő a legmélyebben, a legkomolyabban éli meg a helyzeteit. Emellett ott vannak azok a pillanatok, amikor ráébred, hogy „bilibe lóg a keze” és ilyenkor nagyon össze tud facsarodni a néző szíve – de ettől még jobban szurkolunk neki, visz magával érzelmileg. Egyszer azért szurkolunk, hogy sikerüljön neki, egyszer pedig azért, hogy ne sikerüljön, hogy ébredjen már fel, és próbálja kicsit reálisan látni az életet. Vagyis megtalálható az előadásban a boldogságkeresés komplexitása, minden mélysége és magassága.
– Van az előadásnak olyan momentuma, ami különösen a szívedhez nőtt?
– Nagyon szeretem a végkifejletet, ami látszólag happy end, és mégis van benne valami szívszorító. Hiszen olyan sok mindent feladnak a főszereplők az álmaikból, hogy az ember mégiscsak elgondolkozik, hogy érdemes volt-e. Kettős érzés van benne. Mindemellett Szép Ernőnek remek humora van, csodálatos iróniával kezeli a saját figuráit, és mindig ad számukra feloldást is. Tulajdonképpen átlátják a saját helyzetüket, időről időre feljönnek a valóságba, a felszínre, csak aztán újra visszabuknak a mélybe.
