„A rajzolás számomra kényszerpálya volt, ezért is érezhettem azt, hogy nem akarom csinálni” – mondja a Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett Csordás Zita énekesnő. Beszélgetés a Mayberian Sansküllots énekesnőjével örömről, szomorúságról és annak ellenszeréről.
– Már kisiskolás korodban zenész szerettél volna lenni, mégis, jó ideig a festészet volt számodra a meghatározóbb művészeti ág…
– Mivel viszonylag jól rajzoltam, szinte minden tanáromnak az volt a mániája, hogy rajzoljak sokat, de engem soha nem érdekelt annyira, hogy akkor kellőképp ráfeküdjek a témára. Az általános iskolában zenetagozatra jártam, ahol mindenki énekelt, így abban nem tűnhettem ki. A rajzolás számomra kényszerpálya volt, ezért is érezhettem azt, hogy nem akarom csinálni.
– Ennek ellenére mégis a képzőn kötöttél ki…
– Előtte a kisképzőbe jártam, ahol egyik tanárom, Záborszky Gábor javasolta, hogy nézzük meg az egyetemi felvételit. Talán azért is vettek fel egyből, mert nem stresszeltem rá. A képző ugye kívülről tök nagy fun, egész nap iszogatunk, meg festegetünk, de azért nagyon oda kell tennie magát mindenkinek. Nos, én nem annyira tettem oda magamat. Az egyetemhez nem voltam még elég érett 18 évesen, körülbelül két évre rá fogtam fel, hogy egyáltalán hol vagyok. Számomra emiatt is volt nagyon nehéz ez az egész. Hat évig jártam oda, mivel egyszer megbuktam az indexem hiánya miatt – a vizsgaidőpont nem volt kiírva. Felvettem egy pótvizsgát, de nem tudtam, mikor van, és csak a vizsga másnapján kaptam róla értesítést, hogy bizony előző nap volt. Hát, emiatt csúsztam egy évet.
A képzőn teljesen kiégtem, és azt éreztem, hogy soha többé nem akarok festeni.
– Akkor miért nem hagytad ott az egészet?
– Az egyetem első éve után biztos voltam benne, hogy ez nem az én utam, hogy én nem vagyok az az ember, aki mindenáron képzőművész szeretne lenni. Lelkileg is nagyon megviselt az egész, de a szüleim (akik egyébként mindenben támogatnak és akiknél jobbat nem is kívánhatnék) ragaszkodtak hozzá, hogy elvégezzem az egyetemet, merthogy a diploma mennyire fontos. Harmadéves koromban Valenciában voltam Erasmus ösztöndíjjal. Ott van a híres zeneiskolának, a Berklee College of Musicnak egy campusa, és valahogy úgy alakult, hogy összeismerkedtem pár diákkal, az ő koncertjeikre jártam, velük lógtam, és minden nap sírtam, hogy én miért nem tanulhatok ott. A szüleimmel folytatott minden beszélgetésem zokogós veszekedésbe torkollott emiatt. Azt hiszem akkoriban engedtem el végleg az egész képzőművészeti pályafutásomat, viszont akkor kellett szembesülnöm azzal is, hogy professzionális zenész se lesz belőlem már ebben az életben. Az egyetem egyébként kiábrándító volt abból a szempontból is, hogy abban a tudatban tanultam, hogy évente harmincöt festőt vesznek fel. Hadd tegyek fel most én egy kérdést! Hány kortárs festőt ismerünk? Ezen kívül sok esetben az is megalázó volt, ahogyan a tanárok viselkedtek velünk. Úgy voltam vele, hogy mivel a festészetet nem tudom alkalmazott munkaként végezni, esélyem sem lesz, hogy egyáltalán ilyen melót vállaljak. A képzős osztálytársaim velem ellentétben arra tették fel az életüket, hogy festők legyenek. Én pedig, mire elvégeztem a sulit, már 100%-ig biztos voltam benne, hogy nem kívánok részt venni ebben. Úgy voltam vele, hogy nem akarok csak azért nélkülözni, hogy megfesthessek egy nyomorult képet – engem ez nem motivál(t) ennyire.
– Mégis, hány képet festettél a képző elvégzése óta?
– Körülbelül hármat. Az egyiken a Miso Leves nevű macskánk látható felülnézetből, és a Miso Levest UFO-k figyelik címet kapta. Ez amúgy a diplomamunkámhoz kapcsolódott, azért az egyetem után még voltak próbálkozásaim a festészetet illetően, ezenfelül festettem két virágcsendéletet, meg egy barátunk macskájáról egy képet karácsonyra a barátnőjének. Az a baj a festéssel, hogy irtó körülményes! (nevet…) Mert ugye a lakásunkban van két macska, akik imádnak belelépni a festékbe. És azt sem szeretem annyira, ha a nagyanyám által szövögetett szőnyegre olajfesték kerül. Ennyi.
– Zenekarodat, a Mayberian Sanskülotts-t az egyetemi éveid alatt hoztátok létre. Ez “mentett meg” a festészettől?
– Igazából a gimi és az egyetem közti remek nyáron született meg a Mayberian. A festészettől meg amúgy nem kellett megmenteni, félreértés ne essék, festeni nagyon jó, csak nem mindegy hogyan és miért teszi az ember. A lelkemet mentette meg, meg a kamasz énem vágyait váltotta valóra.
– Ma egész nap titeket hallgattalak munka közben. Reggel még rossz hangulatban voltam, estére pedig kifejezetten jókedvem lett. Tudtátok, hogy szomorkás zenétek remek ellenszer a borongós hangulat ellen?
– Örülök, hogy ezt mondod! Nem is szeretnénk, hogy az legyen a zenénk célja, hogy szomorúvá tegye az embert. Szerintem a zenének alapvetően inkább kedélyjavító a hatása, mintsem romboló (mosolyog). Remélem a miénknek is. Nem ez az első ilyen vélemény egyébként, írtak már hasonló kedves üzeneteket. Volt például egy srác, aki pontosan ugyanezt írta, amit mondasz. Jó érzés volt tudni, hogy erőt adunk neki a munkájához. Én is sok “szomorú” zenét hallgatok, és mégsem sírok.
– Te min szoktál szomorkodni?
– Az élet igazságtalanságain. Ha azt érzem, hogy valaki mást igazságtalanul bántanak, meg hogy ha állatokat bántanak. Nem vagyok vegetáriánus, de olyanokon szoktam lamentálni, hogy megegyem -e, vagy ne az állatok húsát. Egyébként nem annyira szeretem a húst; a csirkemellet például megeszem, bár mára az is kezd lelki problémává válni.
– Mit teszel olyankor, ha azt szeretnéd, ne legyél szomorú?
– Van egy nagy kedvencem, a Beach House-tól a PPP, amit minden nap meghallgatok, és akkor azt mondom utána, hogy: na, ez, baromi jó! Nagyon szeretem Daniel Johnson zenéjét, és nagyon szomorú voltam, amikor meghalt. Nyolcadikos koromban találtam rá a Portishead-re, ami ugyan extra szomorú zene, de engem mindig feldobott.
– Hogy néz ki egy átlagos napod?
– Fél tizenegytől este kilencig eladóként dolgozom egy ruhaboltban, amit egyébként nagyon szeretek. Maxon tolom a munkát, imádok rendezkedni a boltban. Csak azon húzom fel magam, amikor nem úgy teszik vissza a vállfát, ahogyan a többi áll vagy ha a földről kell felszedegetnem a trehányul szétdobált ruhákat, a nadrágokat, amiket úgy hagytak a földön, ahogy kiléptek belőlük. Ilyenkor azt érzem, hogy a vásárló “csicskája” vagyok. Pszichésen néha nehéz elviselni, hogy tíz órában mindenkinek a lábtörlője vagy, de persze vannak nagyon kedves vásárlók is.
– Valóban érdekes ellentét, hogy a zenekarod egyre ismertebb, mellette pedig eladóként dolgozol egy ruhaboltban…
– Sokszor magam is rádöbbenek, hogy diplomával vasalnom kell. Korábban egy kellékraktárban dolgoztam, és a filmesek, amikor nagy a stressz, hajlamosak a kollégákkal nagyon bunkók lenni. Az ilyen helyzetekben mindig arra gondoltam, hogy nem baj, végül is én már valamit elértem. Persze akkor is ezt kellene éreznem, ha még mindig a Cora-ban lennék kasszás.
– A Mayberian-nel egyre ismertebbek vagytok, az underground közeget már régen kinőttétek. Ennek ellenére, hogy tudtok mégis undergound-ok maradni?
– Úgy gondolom, hogy ez az egész zenekarozás egy tini dolog.
Fontos, hogy nem oszlottunk fel húsz évesen, amikor még a mostaninál is undergroundabbak voltunk. Ez tart minket most össze. De egyébként nem is törekszünk arra, hogy nagyon mainstreamek legyünk.
– Tavaly szeptemberben teltházas koncertet adtatok a bécsi showcase fesztiválon. Milyen tapasztalatokkal tértetek haza?
– Jó érzés volt látni, hogy a zenénk érdekli az embereket. Az első külföldi fellépésünk Lipcsében volt, utána Berlinben, majd Csehországban is játszottunk, ezek szintén nagyon bejöttek nekünk. Hasonlóak hozzánk, mégis ott valahogy érdeklődőbbek az emberek. Ki merik mutatni, ha tetszik nekik valami. Ez fontos. Nem szeretem azt látni, ha valaki csak úgy fapofával álldogál. És utána odajön hozzám, hogy nagyon jó volt a koncert… Hát, kishaver, nekem nem ez jött le a színpadról. De néha olyanom is van, hogy nem merek lenézni a színpadról, mert attól félek, hogy elröhögöm magam. Ilyenkor attól tartok, hogy valakivel összenézek és nevetés lesz a vége. Sőt, még olyan is volt, hogy elfelejtettem a szöveget, mikor ránéztem valakire…
– Azért a február 14-i, szegedi koncertetek alatt nem ez a kép jött le rólad. Tigrisnek öltözve tigrisként is küzdöttél!
– Igen, de szerintem nagyon rossz frontember vagyok*. Amikor elkezdtük a zenekart, minden szám után kijelentettem, hogy “bocs srácok, ez nagyon rossz volt”. Erről ugyan nagy nehezen leszoktam, de azért néha-néha felköhögök hasonlókat. Ma már nem tehetem meg, hogy ilyeneket mondjak a színpadon. Viselkedni kell, idősebb is lettem, és nem tolhatom már a tinit. Egyébként nagyon változó módon érzem magam a koncerteken, de mostanában sokszor vagyok feszélyezett. Néha a közönség soraiból hallok egy-egy szexista megjegyzést – ezek eléggé kiakasztanak, ám ez egy összetett, bonyolult kérdés. Valójában nem is csak azért zavar, mert engem zavar, hanem mert mást is zavarhat.
A koncertezés számomra nem olyan, hogy “hú, de várom már, utána bulizunk egy jó nagyot…” Inkább feszengek, maximalista vagyok, olyan, akinek semmi nem jó. Persze attól is függ az állapotom, hogy éppen mit iszom, és mit eszem. És az is fontos, hogy mit látok. Ha mondjuk észreveszek a közönségben valakit, akiről egyből lerí, hogy csak azért van ott, mert a következő bandára jött, vagy mert szimplán jó csajnak tart, akkor azért az eléggé kiábrándító… Az emberek azt hiszik, nem látják őket a színpadról. Hát, megint csak ki kell hogy ábrándítsam őket: ez nem így van!
– Azt is elárulom, hogy egyszer haza is küldtem valakit egy hasonló helyzetben. Egyszer voltunk Benedekkel (Szabó Benedek, a Szabó Benedek és a Galaxisok frontembere) Foxygen koncerten, ahol a közönségből valaki eldobott egy műanyag söröspoharat. Az énekes leállította a koncertet, majd leteremtette az embert, hogy mégis, mit képzel magáról? Végül pedig hazaküldte a srácot. Akkor azért elgondolkodtam rajta, hogy annyira azért nem király ez a stílus…
– Mi az, ami örömet okoz neked?
– A cicák és az indiai kaja. Meg az okoz még nagy örömöt, ha le tudok alkudni, vagy nagyon jó áron vehetek meg valami király cuccot. Ezt a kanapét, amin ülünk, például ingyen szereztem be a market place-en. Azt a nagy fikuszt, pedig 2500 Ft-ért vettem. Nekem ezek okoznak örömet, meg a művészeti albumok. Meg a bundáskenyér, imádom a bundáskenyeret!
– Számodra kik a meghatározó magyar énekesnők?
– Neményi Lillának és a Méhes Mariettának például nagyon szeretem a hangját. Minden idők egyik legjobb magyar zenekara pedig a Trabant.
– Melyik napszakot iktatnád ki, ha volna rá lehetőséged?
– Egyiket sem, mindegyiket hasznosnak vélem, és igyekszem ki is használni a nap minden pillanatát. Szeretek korán felkelni, és nem annyira szeretek éjszakázni.
***
Ki legyen a következő zenészünk?
Czakó-Kuraly Sebestyénre, a Platon Karataev tagjára szavazok. Vele szeretnék olvasni egy jó kis interjút!
Az eredeti interjú a szinténzenész blogon jelent meg, 2020-ban.
