Nigel Kennedy egy igazi punk vagy klasszikus zenész? Komoly zenész biztosan nem. Most, hogy frissített verzióban újra elérhető az általa lemezre vett Négy évszak-ciklus, érdemes ismét elidőzni néhány, a klasszikus zenei előadói stílust jellemző és béklyóba kötő jelenségen.
Nigel Kennedyt inkább el tudjuk képzelni a Sex Pistols zenekarban, ahogy ott ugrál Johnny Rotten és üvölti, hogy „I am an anarchist….”. Lehet, hogy vele sokkal hosszabb életű is lett volna az angol punk színtér legnagyobb legendája, hiszen ő, a többiekkel ellentétben tud is zenélni. Persze, nem mintha ez számítana ebben a műfajban…
1989-ben jelent meg először az Angol Kamarazenekar és Kennedy közös albuma, amely Vivaldi Négy évszak ciklusát tartalmazza. A szólista extravagáns külseje és az interpretáció szokatlan volta miatt a lemez berobbant a köztudatba. Miben állt ez a szokatlan frissesség? Kennedy akkoriban meglepően gyors tempókat használt és nem bíbelődött a részletekkel, hanem elsősorban azt a hatalmas energiatömeget akarta megmozgatni, amely Vivaldi természetábrázolásában ott lapul.
Emellett kétségtelen tény, hogy Kennedy jó hegedűs. Nem csak provokál, de virtuózan ad is elő. Azt hihetnénk, hogy az első megjelenés óta eltelt több, mint harminc év elegendő ahhoz, hogy a kissé poros, begyepesedett hangversenytermi éthoszt át tudja formálni az ő egyénisége és jelensége. Nem így történt. Ma már sokkal jobb a helyzet, ez vitathatatlan. A legjobb énekesek, előadóművészek, karmesterek sem gondolhatják azt, hogy ők a teremtett világ középpontjai, a természetesség, a közvetlen, az allűröktől mentes hétköznapi viselkedés ma már inkább jellemzi a klasszikus zenei művészvilágot, mint fél évszázaddal ezelőtt.
Ugyanakkor a Kennedyhez hasonló zenészekből sincs sok. Komoly vita zajlik szakmai körökben arról, hogy a klasszikus zenei előadói gyakorlat kövesse-e korunk igencsak intenzív látványorgiáját, illetve arról, mennyire érvényesüljenek marketingszempontok a koncertéletben és a lemezkiadásban. Megoszlanak a vélemények. Van, aki úgy gondolja, nem szabad, hogy a látvány és a show elvonja a figyelmet a zenéről, hiszen a zene a lényeg. A lényeg pedig szent és sérthetetlen. Mások azt hangoztatják, hogy a klasszikus műfaj sem vonhatja ki magát a mai trendek alól, mert ha nem képes felvenni napjaink ritmusát, akkor lemard a közönség kegyeiért folyó versenyben.
A hatást, az érzelmeket kiváltani kell és nem kimutatni, hangzik az aranyszabály. Ne a színpadon helyet foglaló zenészben keletkezzenek érzelmek, hanem a közönségben. Igen ám, de a látvány éppúgy része a komplex befogadói élménynek, mint maguk a hangok, az átlag néző (aki nem zenetörténész) együtt képes csak magáévá tenni mindazt, ami a pódiumon történik. Egy lelkes, révületet tükröző arc magával tudja ragadni a hallgatóságot és elindíthatja azon az úton, amelyet szükséges bejárnia ahhoz, hogy eljusson a darab megértéséig.
Ez persze mindössze egy része, sőt, kicsiny része a folyamatnak, de nem elhanyagolható és beszélni is kell róla. Az egyensúly és kellő arány megtartása a kulcskérdés. Én azt hiszem, mindenképp érdemes tovább merészkedni, feszegetni a határokat, és igen, néha a provokáció is szükséges, főleg egy hagyományosan konzervatív közegben, mint, amilyen a komolyzene.
Anno, 1989-ben, Nigel Kennedy lemeze 3 millió példányban, szinte már-már popzenei nagyságrendben talált gazdára. Igaz, hogy az egyik legnépszerűbb művet tartalmazta a kiadvány, és igaz, hogy könnyen befogadható Vivaldi zenei világa, mégis üzenetértékű mindez. Ha kellően jó érzékkel újítunk, akkor nem sérülnek a tradicionális értékek sem. Sőt, megerősödnek és megszilárdulnak. Ehhez azonban ki kell mozdulni a komfortzónából: a közönség nem fog, az előadóművészeknek kell.
