Beethoven Hegedűversenyéből annyi felvétel jelent meg, hogy számontartani se könnyű. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az újabb nemzedékek – gondolván, a műről mindent elmondtak már – kihagyják a maguk verzióját. Veronika Eberle, akit a hazai közönség is ismerhet többek között Várjon Dénes kamarapartnereként, éppenséggel első lemezét szentelte e műnek, nem kisebb segédlettel, mint Sir Simon Rattle-é és a Londoni Szimfonikus Zenekaré.
A történet – mármint a lemezkiadás története – nem a 35 éves hegedűművésznőről szól, ő csak szépen eljátszotta koncerten a művet, és nem is az örökifjú Rattle-ről, akinek – jé – eddig hiányzott a diszkográfiájából a mű: sokkal inkább a zenekarról. A lemez ugyanis (az angol karmester újabb lemezeihez hasonlóan) az LSO saját kiadása, melyen jeles koncertjeiket jelentetik meg (ami persze nem áll távol Rattle-től sem). Mégis ebben a formában az egész LSO-sorozatnak egy picit az az üzenete: tessenek nézni, nálunk ilyenek a hétköznapok, ez sem más, mint egy átlagos koncert.
És ez bizony jó üzenet, mert a sorozat elképesztően magas színvonalú, hogy a hallgató kénytelen azt gondolni, hogy ha teheti, holnap bérletet vált, sőt szponzorrá válik ott, ahol a hétköznapokban ilyesmi történik.
Csak épp a Beethoven Hegedűversenyéből (sőt: hegedűversenyeiből, hiszen egy korai versenyműtételt is kapunk „bónuszként”) készült lemez mutatja, hogy mindez nem egészen fedi az igazságot. Egyrészt élek a gyanúperrel, hogy ez nem élő előadás. A bookletnek csak a sorozatot („LSO Live”) reklámozó hátoldalán szerepel a „live” szó, a felvétel technikai leírásánál nem (szemben mondjuk Rattle-nek az ugyanebben a sorozatban megjelent Bruckner 4. szimfónia-lemezével). És tényleg kissé steril a hangzás, stúdió-ízű az egész produkció is.
Eberle és Rattle Hegedűversenye nem a mű számtalan „hétköznapi” előadásaiból az egyik, hanem szándékoltan egy új etalon, esetleg egy új kuriózum, és csak részint a WoO 5-ös jegyzékszámú C-dúr töredék miatt (mely töredékként szólal meg a lemezen is).
A cadenzákat ugyanis Jörg Widmann, a még mindig fiatal, de már „klasszikus” kortárs szerző (és nagyszerű klarinétművész) jegyzi, egyáltalán nem mellesleg, hanem a címoldalon is feltüntetve. És ha meghallgatjuk a felvételt, ez lesz az, amit elsőre megjegyzünk. És második, harmadik hallgatás után is. Mert az 53 (!) perces előadásból alig 40 a Beethoven, Widmann viszont 13:44-et jegyez: mindhárom tételhez (vagy inkább: mindhárom tétel kapcsán) jókora cadenzát ír, az elsőhöz 4:43, a másodikhoz (!) 5:55, az utolsóhoz pedig 3:06 terjedelemben. A ragyogó humorú és nagy tudású elemző, Dave Hurwitz ostobán dadaistának nevezi az egész produkciót, elsősorban Widmann miatt, akit nem lehet „mellesleg” hallgatni.
Pedig nem rossz ez a zene: Beethoven a Hegedűversenyből készített saját zongoraverziójához maga írt kadenciát, belekomponálva az üstdobot, és amikor az előadók megunták Joachim és Auer romantikus cadenzáit, Wolfgang Schneiderhan elővette és hegedűre ültette a zongoraverziót (ennek egyik verziója hallható Vilde Frangnak az ICMA díját nemrég elnyerő előadásában). Widmann-nál is van üstdob, sőt nagybőgő is, és a három cadenza egymásra és a beethoveni témákra is utal, különösen a két szélső alkot zenei tükörképet. Vagyis nem mindenben értek egyet Dave Hurwitzcal, mert szerintem ez igenis jó zene, méltó Beethoven művéhez, és miért ne lehetne a 21. században 21. századi zenével tartani élve Beethoven klasszikusát. Csak hát az arányok… Mert alighanem a századik lejátszásra is ez marad meg a hallgatóban. És nagy baj van, ha egy Beethoven-versenyművet azért teszünk föl, hogy Widmannt hallgassunk.
Pedig szép előadás a mű maradék 40 perce is, néhol talán túl szép is: áttört, lassú, széles, sok apró hangsúllyal. A nyitó üstdob az átlagosnál kissé hangsúlyosabb, ez a négy dobütés szinte vezérmotívumként kísér minket végig (a cadenzákon is), és ez is érvényes. A zenekar remekül szól, olykor mint kamaraegyüttes, máskor igazi nagyzenekarként. Rattle gyakorlott mester, mindent tud, és ahol lehet, ez az ő előadása. Veronika Eberle hegedűjátéka kristálytiszta, áttörten finom, és engem még az sem zavar, hogy minden belépésénél legalább öt, ha nem tíz metrummal lassul az előadás. Az első tétel kidolgozása, különösen a visszatérés előtti, elképesztően lebegő légkör hasonlíthatatlanul szép, és kiemelhetnék más szép, vagy – a harmadik tételben – éppen táncos, nagyszerű pillanatokat.
Vagyis lehetne ez emlékezetes produkció immanensen, saját jogán is, de nem lesz: mert a cadenzák ráfekszenek és agyonnyomják. Képzeljük el a karmestert, aki a második tétel végén, 9:28-nál felemeli a pálcáját, hogy hagyja egy pár másodpercre kitérni a szólistáját, majd hat perc múlva 14:23-nál, immár lapockáig zsibbadt kézzel beinti a harmadik tételt… ennél nagyobb baj, hogy a fülünk sem képes kitartani ezt a hat perc várakozást, a mű egésze tehát nem tud összeállni.
Attól tartok tehát, Rattle ide, Londoni Szimfonikusok oda, nem lesz új etalon ez a lemez, sokkal inkább megmarad olyanfajta kuriózumnak, hogy ha nem lenne internet, majd 15-20 év múlva ritkaságként ezer dollárokért vásárolnák a gyűjtők. Mert aki megveszi, alighanem felteszi a polcára egy hallgatás után, hogy ne vegye le többé. Az internet korában szerencsére erre sincs szükség.
