A Warner Classics az utóbbi időben gyűjteményes box-kiadásokkal tiszteleg egy-egy nagynevű előadó, karmester, szólista előtt. Ezeket általában tematikusan szerkesztve bizonyos témakörök vagy épp zeneszerzők munkásságához kötve jelentetik meg. Corboz és Gieseking után most Sir John Barbirolli legendás Brahms-felvételeit élvezhetjük feljavított hangminőségben, hat CD lemezen.
Brahms zenéje fontos helyet foglalt el Sir John Barbirolli repertbarbiroárjában, és a Bécsi Filharmonikusokéban is. 1966-ban és 1967-ben készített szimfóniafelvételei a diszkográfiája egyik csúcspontját jelentik. Barbirolli kapcsolata ezzel a zenével zenekari csellistaként töltött korszakához vezethető vissza, ezek az előadások pedig gazdag, érett hangzásvilágukkal és tágas melegségükkel tűnnek ki.
A két monumentális zongoraversenyt 1967-ben Daniel Barenboim közreműködésével szintén kiváló minőségben rögzítettek. A hegedűversenyt Fritz Kreisler játssza, aki fiatalemberként Brahms bécsi köréhez tartozott, és e zenéhez való hozzáállását egyenesen a „tiszta forrásból” merítette. Végül, de nem utolsósorban a Kettősverseny, amelyről Geraint Lewis a Gramophone magazinban így írt: „A nagyszerűen alábecsült Alfredo Campoli megmutatta, milyen gazdag hangszínnel és veleszületett muzikalitással rendelkezik a szintén ékesszóló André Navarra társaságában”.
Barbirolli jellegzetes olasz szenvedéllyel nyúl Brahms zenéjéhez. A német géniusz munkásságára amúgy is úgy lehet tekinteni, mint a romantika kiteljesedésére, ám itt tobzódunk a nagyívű dallamokban. Barbirolli nem korszerű. A nagy karmester generáció tagja, a „Maestro időszak” dirigense. Ahogy hallgatom, néha Klemperer jut eszembe, csak intuitívabb kiadásban. A zenekar elképesztően dúsan szól, némi könnyedség elférne még, de ezt évtizedekkel később lehet csak keresni a karmesterek diszkográfiájában. Ebben a romantikus, kissé dagályosnak is nevezhető stílusban leginkább Daniel Barenboim a partnere, egy húron pendülnek, Barenboim maga, karmesterként is a régi nagy hagyományok folytatója.
Sir John Barbirolli (1899-1970) olasz-francia szülők gyermekeként Londonban született, csellóművésznek tanult, színházi és kávéházi zenekarokban játszott, majd 1916-ban csatlakozott a Queen’s Hall Orchestra zenekarához Sir Henry Wood vezetésével. Karmesteri karrierje 1924-ben saját zenekarának megalakításával kezdődött, 1926 és 1933 között pedig operakarmesterként tevékenykedett a Covent Gardenben és másutt. Ezt követően zenekari kinevezések következtek: a Skót Zenekar (1933-36), a New York-i Filharmonikusok (1936-42), a Hallé Zenekar (1943-70) és a Houstoni Szimfonikusok (1961-67). Barbirolli a világ számos vezető zenekarának vendégkarmestere volt, és különösen Mahler, Sibelius, Elgar, Vaughan Williams, Delius, Puccini és Verdi zenéjének tolmácsolójaként csodálták. Számos kiemelkedő felvételt készített, többek között Brahms és Sibelius összes szimfóniáját, valamint Verdi és Puccini operáit és sok, az angol repertoárból származó darabot rögzített.
Bár született operakarmester volt, operakarmesteri munkásságának nagy része pályája első éveire korlátozódott, amikor 1926 és 1933 között a Brit Nemzeti Opera, a Carl Rosa és a Covent Garden társulatainál dolgozva mintegy húsz operából álló repertoárt halmozott fel. Csak az 1960-as években, az utolsó évtizedében nyílt lehetősége arra, hogy újra elővegye a régi operapartitúrákat, amelyeket annyira szeretett. Puccini Manon Lescaut-ját és Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operáját is ekkoriban tervezte lemezre venni. Bár egyik projekt sem valósult meg, sikerült felvennie Purcell Dido és Aeneas című műve mellett Verdi Otellóját (szerencsésen zárva ezzel a családi kört, hiszen apja és nagyapja is játszott az opera 1887-es Scala-beli bemutatóján) és a Pillangókisasszonyt.
