André Previn és a Londoni Szimfonikus Zenekar 1972-ben lemezre vette A Diótörőt. Csajkovszkij népszerű karácsonyi műve ezúttal új életre kel a legendás előadókkal a Warner jóvoltából, aki mostanában rendre kiadja az EMI egykori felvételeit. A hangzás üde és friss, de talán néha túlcsiszoltnak tűnik, ám ez a zenei interpetáció értékéből mit sem von le.
Previn a legcsábítóbb módon adja elő Csajkovszkij dallamait: a Nagyapa táncát szelíd méltósággal és bájjal, a kavargó hárfafigurák, amelyek Clarát és a Diótörőt kísérik, ugyanolyan élvezetesek, mint amilyenre gyermekkoromból emlékszem. Previnnek az is sikerül, hogy szilárdan kézben tartsa a zenét, különösen a csatajelenet zűrzavarában; a drámaiságot fokozzák a ropogós dobok és cintányérok. Ami a kórust illeti, tökéletesen helytállnak a Hópelyhek keringőjében, és Previn nagyszerű színházi érzékkel engedi le a függönyt az első felvonás végén.
Az ezt követő táncokat is pazarul adják elő. A spanyol táncban bőven van „hauteur”, az arabok pedig pont olyan egzotikusak, ahogyan elképzeljük. A Kínai tánc olyan ropogós és fürge, amilyennek lennie kell, míg a Trepak – az Orosz tánc – igazi klasszis, a Londoni Szimfonikus Zenekar pedig pezsgő formában van. Tulajdonképpen nincs itt és az ezt követő táncokban semmi kivetnivaló, eltekintve a rézfúvósok és a felső vonósok néha idegesítő csillogásától.
Previn és zenekara kezdettől fogva csiszolt és precíz, de ebben az újonnan felújított változatban a hangzás nagyon éles. Sajnos ez túlságosan gyakori az 1960-as és 1970-es évekbeli felvételek újrakiadásainál, és gyakran elgondolkodom azon, hogy ha az újramaszterelésnél egy kicsit több gondossággal végeznék, nem lehetne-e sokkal könnyebben hallgathatóvá és élvezhetővé tenni ezeket a lemezeket.
