Előadások és battle, találkozás és közösségteremtés – október 1-jén és 2-án ismét találkozhatnak a Trafóban két nagyon magas szabadságfokú műfaj, az urban dance és a kortárstánc művelői és rajongói, akiket a [D]OPEN YOUR MOVE hoz közös nevezőre. Az ötletgazda-szervezőkkel, Jenna Jalonennel és Horváth Nórával beszélgettünk.
– 2019-ben volt az első [D]OPEN YOUR MOVE. Hogyan jött az ötlet, hogy az urban és a kortárstáncosokat összehozzátok?
Horváth Nóra: A kortárstánc alapvetően nagyon nyitott műfaj, nagyon sok minden belefér. Amikor Jenna Brüsszelben lakott, összeismerkedett egy olyan szervezet képviselőivel, akik kifejezetten ilyen rendezvényeket szerveztek. Akkoriban gyakran jártam ki hozzá az egyik darabunk próbái miatt, és az egyik alkalommal én is elmentem egy battle-re, amelyek kortárs- és urban táncosok is részt vettek. Addig itthon nem láttam ehhez hasonlót. Nagyon megtetszett az egész hangulata.
Jenna Jalonen: Más az intézményes keret: a kortárstánc szervezett, az urban meg inkább olyan, mint egy nagyon magas színvonalon űzött szenvedélyes hobbi. Nem ismerjük egymást, mert más stúdiókba járunk. Egyszerűen kellett egy alkalom, ahol találkozunk.
HN: És volt még egy ok a közösségteremtés mellett: a közönségteremtés. Egyszerűen csak szerettük volna népszerűsíteni a kortárstáncot, és azt gondoltuk, ezt egy olyan csoportnál érdemes kezdeni, amelynek a tagjai érdeklődnek a tánc iránt.
JJ: A kortárstánc egy elég alternatív műfaj, kevés embert érdekel igazán, sokan tartanak tőle.
Időnként az az érzésem, hogy egymást nézzük.
Ha viszont valaki jár táncórára, foglalkozik vele valamilyen szinten, aztán eljön egy ilyen eseményre, biztosan hamarabb jön el egy előadásra is, mint egy olyan, akinek semmi köze nincs a tánchoz.
– Azt gondolná az ember, hogy az urban közeget volt nehezebb elérni, hozzájuk volt kevesebb kapcsolatotok.
JJ: Az urban táncosok is kötődnek iskolákhoz, de ezek nem akkreditált helyek, a szcéna nem professzionális keretek között működik. Az összes iskolában volt olyan ember, aki járt már kortárstánc-órán vagy ismert egy előadót, így azért könnyebb dolgunk volt. Ha pedig vittünk plakátot vagy szórólapot, mindig azonnal megengedték, hogy kitegyük. Idén azért volt nehezebb dolgunk, mint két éve, mert a Covid a tánciskolákat sokkal érzékenyebben érintette. Mi próbálhattunk, folytathattuk az alkotást, az iskolák viszont zárva voltak. Az egy önfenntartó rendszer, a bevételekből, tagdíjakból gazdálkodnak, és nem élveztek semmilyen támogatást. Ez anyagilag és mentálisan is nehezebb helyzetbe hozta az urban táncosokat, a járvány után nekik gyakorlatilag a nulláról kellett elkezdeni az építkezést. Ezzel az eseménnyel ebben is szeretnénk nekik segíteni.
– Az urban az utcáról indult. Vajon azzal, hogy bekerült a stúdiókba, szervezetten oktatják, szelídült a műfaj?
HN: Valamennyire biztosan, de azért nehéz erre válaszolni, mert
különböző jelentése és jelentősége van az urbannek Amerikában vagy Európában, és a magyarországi helyzet is nagyon más például a franciaországihoz képest.
JJ: A kultúrpolitikai-társadalmi pozíciójukban is van különbség, de az is számít, hogy a táncstílus miből ered. A house a diszkókultúrához kötődik, a vogue történeténél az LMBTQ közösség megkerülhetetlen. Az urban stílusoknál a háttér és az abból következő mondanivaló jóval fontosabb, mint a kortárstáncban.
HN: Országfüggő ennek is a mértéke, de azért van átjárás az urban szubkultúrái, illetve az urban és a kortárstánc között.
JJ: Talán amiatt, mert
az utcai táncstílusokban mostanában kezd kialakulni egy koreografikusabb vonal.
Kezdetben ezek freestyle vagy improvizációs helyzetben születtek meg, mostanra frontálisabbá alakultak, valószínűleg a videoklipek hatására, mert azt egyértelműen lehet látni, hogy a mainstream pop előadói mindenféle stílusból merítenek és használnak elemeket.
– Szerintetek milyen hatása lehet annak, hogy a break szerepel a párizsi olimpia programjában?
JJ: Nem tudom, de nagyon kíváncsi leszek rá! Pont azzal a szervezettel dolgoztunk Belgiumban, amelyik részt vett a break olimpiai szabályzatának a létrehozásában. Ők mesélték, hogy mennyi és mennyiféle kérést kellett összeegyeztetni a battle-k pontozásától egészen addig, hogy a nemzeti formaruhában kell-e versenyezni. Szerintem nagyon izgalmas lesz.
– Ha már battle: a [D]OPEN YOUR MOVE zsűrije hogyan fog pontozni?
HN: Nincsenek kötött szabályok, mindenki a maga szempontrendszerét fogja behozni. Duda Éva koreográfusként színházi előadásokat készít, biztos vagyok benne, hogy nála a teatralitás is bekerül, a streetből érkező Kőhalmi Andrásnak és a cseh Kristián Mensának pedig egészen más lesz fontos. Rajtuk múlik, mit vesznek figyelembe.
JJ: Ennek a párbaj formátumnak nem a verseny a lényege, hanem a találkozások.
Az, ahogy egy urban és egy kortárstáncos a blind date-ekben egymás mellé sorsolva inspirálja egymást, ahogy ismeretlenül valami egész újat hoznak ki a másikból.
– Az urban vagy a kortárstáncosokat volt nehezebb rávenni erre?
JJ: Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez az urbanben és a streetben megszokott forma, a kortárstáncosokat pedig jobban kimozdítja a komfortzónából.
HN: Szerintem ez nem annyira a műfajtól függ, hanem az egyéniségtől. Van, akit ez a helyzet fölpörget, akiből ez a nyomás a legjobbat hozza ki, másnak viszont kényelmetlen. Rám egy verseny, az időkorlát nem hat inspirálóan, a szervezést viszont nagyon szeretem. Két éve meghívásos volt a battle, idén viszont nyílt a regisztráció, és már most megnyugtatóan sok a jelentkező innen is, onnan is.
– A battle a kétnapos esemény csúcsa, de előtte még vannak workshopok, előadások, sőt egy rezidenciaprogram résztvevői is bemutatkoznak. Kik ők, és mi a program lényege?
JJ: Stílustól függetlenül szerettük kinyitni a lehetőséget fiataloknak és pályakezdőknek, ezért egy olyan rezidenciaprogramban gondolkodtunk, ami az első lépcső lehet a professzionális alkotás felé.
Szerettük volna helyzetbe hozni azokat, akikben van alkotási vágy, kíváncsiság, de nincs még elég tapasztalatuk, vagy továbbfejlesztenék a munkájukat.
Erre kaptak lehetőséget a Műhely Alapítvány, a SÍN Kulturális Központ és a Move In Studio jóvoltából, ahol próbálhattak, az pedig nagyon jó referenciát jelent, hogy egy ilyen rendezvényen mutatkozhatnak be, a Trafóban léphetnek fel, és erről egy professzionális felvétel is készül. Érdekes volt egyébként azzal szembesülni, hogy a kortárstáncosok ebben aktívabbak voltak. Az urbannel foglalkozók a lazább szervezettség miatt egyszerűen nem tudták, hogy ezekre a termekre ők is ugyanúgy pályázhatnának, mint például az NKA-támogatásra.
– A független színházi és táncszcéna Budapest-központúsága mennyire igaz az urbanre és a streetre?
HN: Kisebb léptékben. Vannak iskolák Győrben, Szombathelyen, ahonnan Kőhalmi András jön, Pécsen, Szegeden, Debrecenben, és ezekről a helyekről jelen is lesznek nálunk.
– Most két műfaj előadói és közönsége találkoznak. Lehetne még tágítani a kört?
JJ: Nekünk a Collective Dope-ban mindig fontos volt a nyitottság, és az, hogy megvizsgáljuk a közösségen belül, mint jelent a tánc szakmailag, társadalmilag. A kört lehet tágítani, persze, Magyarországon például a néptáncosok és a balett-táncosok felé, már csak azért is, mert sokan érkeztek, érkeztünk a balett vagy a néptánc irányából a kortárstáncba. Jó lenne, és ezt magamra is értem, ha itthon többet látnánk egymás dolgait, vagy ha elfelejtenénk a címkézést, mert az előadó-művészeti műfajokban egyre inkább elmosódnak a határok.
