Négynapos kortárszenei fesztivál utolsó óráit éltük át csütörtökön este a szegedi Fricsay Teremben. Idén ötvenedszer rendezte meg a Vántus István Társaság a névadó által létrehozott koncertsorozatot, azzal a céllal, hogy méltó körülmények között mutatkozhassanak be a mai a magyar zeneszerzők és műveik. Az eltelt 50 évben nyilvánvalóan sok minden változott, de új alkotók gondolkodásmódjának, alkotási folyamatának megismerése célként megmaradt, és ma is aktuális igény. Az alábbiakban nehéz feladatnak igyekszünk megfelelni, amikor áttekintjük a négy nap történéseit és eredményeit.
Az, hogy milyen sokféle stílust, gondolkodást, elképzelést foglalhat a kortárs zene magában, az elmúlt napokban egyértelműen kiderült. Csütörtök este a korábbi változatos hangulatok és hatások után a „chill out” életérzés következett. Nyugodt, kiegyensúlyozott művek hangoztak el az utolsó kamaraesten, az előadói apparátus korábbi változatosságával.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés hangszerrel (vagy emberi hanggal) bemutatott zeneszámok ilyen hatásosak, sokszínűek, felemelők lehetnek. A művek alapjául szolgáló ötlet, ihlet vagy téma akár indokolná is a nagyobb zenekari megszólalást, de éppen a szikár, túlzásoktól mentes koncepció az, amivel a zeneszerző adekvát kifejezést adhat mondanivalójának.
A fesztiválon intimebb a hangulat, az élmény személyesebb, van időnk és lehetőségünk mindenre, de magunkra is figyelni. Megint úgy érzem, a kamarazene az egyik legadekvátabb kortárszenei műfaj. Az alkotók arányérzéke felismeri, hol a határ a hallgatóság figyelmének fenntartásához, optimális hosszúságú, sokszor groteszk vagy játékos kompozíciókat is hallhat a közönség. Ez a műsorkoncepció nyilván csak rájuk van tekintettel, a zenészek igencsak megküzdenek a hangjegyekkel. És hiába könnyebb egy kamarazenei fesztivál megszervezése, a minőségnek annál több igénye van.
A művek nemcsak az esztétikai élvezet célját szolgálják már, gondolkodni és asszociálni tanítanak, ez az eleme ennek a zenének a dominánsabb részét is képezi.
Természetesen léteznek más utak, törekvések. A mai zene nem a semmiből nőtt ki, hanem abból a több évszázados európai hagyományból, amelyet nem lehet, de nem is érdemes figyelmen kívül hagyni. Sokan persze próbálkoznak ezzel, de meghatározni önmagát a kortárs zene is csak valamihez viszonyítva képes. Ez lehet a zenei hagyomány vagy úttörő elődök változatos útjai.
Az Illés Mária Vántus Istvánról szóló előadásában sokat emlegetett intertextualitás nemcsak a zenetörténethez nyúl vissza, hanem más művészeti ágakhoz, sőt a tudományhoz, filozófiához, sporthoz vagy épp a technikához. Az alkotók ma nem kizárólag zeneszerzők, hanem gondolkodók is, akik a zenében más kreatív területekhez való viszonyukat is érvényre juttatnák. Gondolatkísérleteket komponálnak, provokálnak, játszani hívnak, kódokat és üzeneteket rejtenek el műveikben. Mi, befogadók pedig újra reneszánsz embernek érezhetjük magunkat.
Ezt a gondolkodó hozzáállást a legfiatalabbak, Kecskés D. Balázs vagy Balogh Máté művei sem nélkülözik, bár ők éppen arra példák, hogyan használhatják fel az emóciót az értelem mellett, és ez a tükröztetés nagyon izgalmas élmény a hallgatónak is.
A Vántus István Kortárszenei Napok pedagógiai szerepet is vállal, amelyhez szintén mai magyar szerzők szolgáltatják a méltó alapot. A pár perces vagy épp másodperces művek tökéletes ismerkedni- és gyakorolnivalók akár a legkisebbek számára is. A szervezők szívügyüknek tekintik ezt, és meg is tesznek mindent azért, hogy minél több fórumot teremtsenek a fiatalok és a művészet kapcsolatához.
Ennek a jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, az alap- és középfokú zeneoktatás a zene továbbéléséhez életbevágóan fontos kérdés. Ennél már csak az a fontosabb, hogy a fiatalok igazi örömmel és természetességgel foglalkozzanak zenével.
Hollós Mátéval, a Vántus István Társaság elnökével arról beszélgettünk, hogy nem feltétlenül baj, ha egy kortárs produkciónak nincs akkora közönsége, mint egy klasszikus-romantikus hangversenynek vagy rockkoncertnek. Az a fontos, hogy aki vette a fáradságot ezeket a koncerteket előítélet nélkül, kíváncsian hallgatni, nem fog fintort vágni talán a „kortárs zene” kifejezés hallatán. Máté szavaira és az elmúlt napokra visszagondolva, ha mégis van fintor, az lehet akár a nevetés, jókedv, érdeklődés első kifejezése is. És ha van első lépés, remélhetőleg lesz több is, már ismerősnek tűnő utakon.
