Lehet valami modern és romantikus, szikár és érzelmes egyszerre a nagy megfejtések és megújítások korában? Hogyan juthat el a kortárs zene a közönséghez? Szükséges-e az újító merészsége ahhoz, hogy kitörhessen a megszokottból? Az első nap sakkfeladványa után ma újabb megoldandó kérdéseket kapunk a szegedi Vántus István Kortárs Zenei Napokon.
A válaszok nyilván mindig szubjektívek maradnak, nincs méretre szabott hallgató. Tapasztalat, ismeretszint, kíváncsiság, hangulat, sok minden kell az ismeretlen útra forduláshoz. Az intellektuális kihívás a mai zenében már természetes, a befogadás viszont egyre komplexebb folyamat.
Nagyon izgalmas az út másik lehetőség is, azaz, lehet-e ismét igazi „dallamos dallamokat” írni a giccs és az unalom fenyegetése nélkül? A hatásvadászat az egyik kulcsfogalom korunk zenéjében, hiszen itt vannak a filmek, sorozatok, színházi előadások, amelyek ma már egyre inkább igénylik a minőségi zenei aláfestést. Tekinthetjük-e igazi zenének pl. a filmzenét?
Tegnap este hallottam egy olyan darabot, amely ezeket a kérdéseket idézte. Kecskés D. Balázs Accusativus c. művének első hangjainál érezhető volt, hogy most más fog következni, mint a cím által előirányzott latinos műérzés.
A fiatal zeneszerző eltér minden kánontól, tehát nem tesz úgy, mintha nem lenne pop- vagy rockzene a földön, még az elektronikus zene sem idegen tőle. Kecskés ráérzett, hogy az eddig természetesnek tekintett közönségrétegeken kívül más életformát magukénak tudó emberek számára is érdemes zenét írni, ez nem az ördögtől van. Sőt.
Kecskés zongoranégyese szokatlan módon érzelmes, meglepetésszerű megoldásokat, szép dallamokat használ, és ezek bizony a hatásra építenek, bár annak vadászatáig mégsem jutnak el. A ritmus mechanikussága váltakozik a romantikus harmóniavilággal, és amellett, hogy ezek egymás ellentétei, ki is egészítik egymást. Nyoma sincs öncélú bravúroknak, „matek-zenének” sem. És miért is ne lehetne érzelmeket felidézni, netán elandalodni, nem tiltja ezt semmi, de miért is tiltaná? Ott van a műben a 21. század, a mai élet irama, sebessége, felfedezései. Érvényes, önazonos, kifejező darab, az egyik legjobb, amit eddig a fesztiválon hallottam.
Hallott már valaki négy fagottot egyszerre szólni? Most persze nem a vájtfülűekhez irányul a kérdés (bár nem hiszem, hogy ezek életében is gyakori a négy fagott), hanem csak úgy, általában a közönséghez. Huszár Lajos Fagottkvartettje és Benedekfi István Cirkuszparádé című műve a hangulati skála két szélső értékén mozog, ráadásul úgy, hogy bár műsorváltozás miatt, de egymás után következtek. A szokatlan hangzást Huszár használja ki jobban, egészen a végletekig feszíti a négy hangszer egymásra gyakorolt hatását, míg Bendekfi darabja, úgy tűnik, hogy a feloldozást, a burleszkbe hajló megkönnyebülést hozza.
Az énekes produkciókat Balassa Sándor és Fehér György Miklós két-két dala képviselte. Minden manírtól mentes előadásokat hallottunk, egyáltalán nem alakult ki bennem az a nagyon is ismerős érzés, hogy miért kellett pl. Kosztolányi verseit egyáltalán megzenésíteni? Gyakran esnek a zeneszerzők abba a csapdába, hogy ezt nem bírják megállni, de csak zenei kíséretet kap a jobb sorsra érdemes költemény, amely a kíséret nélkül is tökéletesen rendben lenne.
Itt ez nem így történt, a gazdag zongoraszólam kiemelt és hangsúlyozott, elősegítve az énekes tartalom érvényesülését. Mint egy Mozart-áriában, amikor a zenekari kíséret az énekszólammal akár ellentétes érzelmeket és gondolatokat fejez ki. Az interpretáció Dobrotka Szilvia és Kerényi Mariann párosát dicséri.
Az estet Molnár László Tre schizzi per un concerto c. műve zárja, amelyben egyszerre szól a dodekafón hangzás és a konzervatívan fegyelmezett ritmus. Harsányságában, kizökkentés-faktorában tökéletes záródarab, még akkor is, ha eredetileg nagyzenekarra készült.
A harmadik este zárókoncertje az eddig legváltozatosabb programot hozta. Egymástól távol eső univerzumokat mutatott meg, első hallásra azt gondolhatnánk, hogy nincs is átjárás közöttük. A koncertek után a jelenlévő zeneszerzők heves beszélgetésbe kezdtek. Ilyenkor gondolja az ember, „szeretnék mellettük légy lenni a falon, és hallani őket”. Nagyon jó, ha a gyakorlott zenehallgató is tud még ilyen kíváncsi lenni. Frissítő, furcsa érzés. Erősen ránk is férhet ez néha.
