A Kosztándi-vonósnégyes zárta a november 23-i programok sorát a szegedi Vántus István Kortárszenei Napokon. Az idén 30 éves együttes nevéhez számos ősbemutató fűződik, nemegyszer kifejezetten az ő megrendelésükre születtek alkotások.
Ilyen az, amikor visz minket a flow. Márkos Albert, Mezei Szilárd, Lendvay Kamilló és Bartók Béla az esten elhangzó darabjaiban ez a közös. Nagyon jól indul a koncert, Markos Túl égen úton; örök sej; plem plem informatív című hommage-a már jelzi, hogy milyen irányt vesz a koncert. Tipikus nyitódarab, bár annak túl jó… El is fog a félelem, hogyan fogom bírni szusszal a végéig, tudván azt, hogy Bartók 1. vonósnégyese a zárószám.
Márkos a darabot Kosztándi István felkérésére írta és egy korábbi – a Weöres Sándor tollából született Holdbéli csónakos című – színházi adaptációhoz alkotott kísérőzenéje képezte az alapját. Nem hagyta nyugodni néhány dallam és motívum, ezért újragondolta őket és friss köntösben újra elénk tárta.
Népzenei lüktetés, dinamikai ugrások, áttetsző hangzás jellemzi a darabot és mindezek ellenére kiegyensúlyozottság és légiesség árad belőle. Na és persze kellő humor és kikacsintás. Kellemes ez a Hommage, kiválóan hallgatható, mégsem hatásvadász. A Kosztándi-vonósnégyes pontosan, precízen, de ami még fontosabb, alázatosan játszik, ezért minden egyes hang, amelyet megszólaltatnak, könnyednek tűnik.
Mezei Szilárd Nyugodtan várd meg, míg mindenki ideér című vonósnégyesével megszólítva éreztem magam, hiszen pár perc késéssel nyitottam be a Bálint Sándor Művelődési Ház nagytermébe, előtte épp szőlőt vásároltam egy közértben. Így tehát roppant jól esett ez a nagylelkű gesztus a zeneszerzőtől, aki személyesen is jelen volt nézőtéren és nálam korábban is érkezett.
Ha az első darab elindított minket a légies utazáson, Mezeié rajta tartott, minden egyes testrészünkre rezonálnak a hangok. Eszköztelenek, pulzáló és hömpölygő. Repetitív, ám korántsem unalmas. Hat ránk és kész. Én is csak keresem a megfelelő szavakat a miértekre, hiszen Mezei nem magyarázza soha a műveit, szerinte a zene önmagáért beszél, nincs szükség semmilyen verbális okoskodásra. Persze ő könnyen beszél, de akinek ez a dolga, bizony nekifeszül néha a magyar nyelvnek.
A koncertterem erősen visszhangzik, de egy vonósnégyes hangzásához tökéletesen passzol, felerősíti a hangokat, ugyanakkor nem zeng annyira, hogy azok tisztaságát elvegye.
Picit aggódtam, hogy az erős kezdés után Lendvay Kamilló vonósnégyese kizökkent az aktuális lelki- és tudatállapotomból, a zenét erőszakosabban értelmezni kívánó attitűd kerít hatalmába. Szorongásom alaptalan volt: hiába képvisel más korosztályt, más formanyelvet Lendvay az első két zeneszerzőhöz képest, az itt elhangzó 2. vonósnégyes viszonylag későn, 2007-ben keletkezett és ez zenei nyelvezetében is megmutatkozik. Itt érezhetően Lendvay már szeretett volna hatni a fiatalabb generációra is, tónusa friss, kellően zakatolóak a gyors tételek, és érzelmesek a lassúak.
Végig a komfortzónánkban maradunk, a darab tökéletes átvezetésnek bizonyul Bartók 2. vonósnégyeséhez, amit a Kosztándi István vezette formáció világszínvonalon adott elő. Pedig nem könnyű a feladat. És itt nem is a hangjegyek pontos visszaadásáról van szó, hanem arról, hogy jelen esetben egyszerre szükséges érzékeltetni a szenvedélyes szerelmet, a csalódottságot és azt az impressziót, amit Bartók a népdalgyűjtő körútjain szerzett. Ugyanis ez a sok minden egyszerre tükröződik a darabban, méghozzá szerves egységként. A 3 tételt egyben játsszák, a koncert elején megtapasztalt flow érzés most is aktívan érződik, ám itt már elindulunk felfelé, magasabban járunk, a csúcsok csúcsát ostromoljuk, többször nekifutunk a befejezésnek, de még mindig nem szánjuk el magunkat a végső lépés megtételére, a búcsúzásra a hőn szeretett asszonytól. Azonban nem marad más, ki kell tenni azt a bizonyos pontot.
Mindezek átéléséhez komoly építkezés szükséges nemcsak Bartóktól, hanem a Kosztándi-vonósnégyestól is. Ragyogó dramaturgia jellemzi játékukat, a hangulatokkal, lelkiállapotokkal úgy játszanak, hogy az nem hat előre megtervezettnek, ösztönösen magától értetődő az interpretáció.
Nem biztos, hogy mindig minden körülmények között végig tudnék ülni egy olyan koncertet, amelyen négy vonósnégyes hangzik el egymás után szünet nélkül. A kamarazene figyelmet, koncentrációt és ezzel együtt ellazulást is igényel hallgatóitól. A Kosztándi-vonósnégyes játékát befogadva mindegyik feltétel teljesült: az ellazulás magával hozta a figyelmet, amely természetes módon, feltűnés nélkül váltott át koncentrációba, amely egészen a felszabadultságig vezetett.
