A Várfok Galéria egy éve indította el, a koronavírus első hulláma alatt a Papageno online magazinnal közös, Rendkívüli művek, rendkívüli időkben című sorozatát azzal a céllal, hogy bekapcsolja a kortárs művészetet a klasszikus művészet folyamába, visszhangozza a Várfok Galéria „Egykor az antik is kortárs volt” jelmondatát, és szabad asszociációkra, gondolatokra ébressze az olvasókat. Ezekből az írásokból nyílt meg tavaly júniusban az azonos című, nagyszabású csoportos kiállítás a Várfok Galériában. Nagy örömmel osztjuk meg most Önökkel a tárlatról készült virtuális túrát, és az évforduló alkalmából egy Rendkívüli-cikkel is szeretnénk Önöknek kedveskedni. A virtuális túra ide kattintva érhető el.
Rendkívüli művek, rendkívüli időkben – ajtók, ablakok, fények
Herman Levente A mi házunk című monumentális festménye a negyvenes éveiben járó, marosvásárhelyi születésű művész munkásságának egyik kiemelkedő alkotása.
A monumentális méretű képen frontálisan látunk egy élénk zöld házat, mely súlytalanul lebeg a szikrázó kék ég és a sötét föld között. Egyik oldala még konkrétan van megfestve, térszerűnek hat, míg a másik fele már nincs befejezve, az ecsetvonások hirtelen vázlatossá válnak, és egy ponton abbamaradnak. Egy marosvásárhelyi galambász házát látjuk, mely a művész számára a hazatalálás jelképe, az onnan kirepülő és vissza-visszatérő galambokhoz hasonlóan, ő is időről időre visszatér gyökereihez, szülőföldjéhez. A lebegés nem a gyökértelenség állapota, hanem a súlytalanság érzése itthon és otthon között. A világból való visszatérést a repülő is érzékelteti, fehér csíkja a ház felé tart, de ahelyett, hogy a ház mögött balra folytatódna, szürreális módon az oromzat díszévé válik.
Az egész képet a valóság és szürrealitás közötti lebegés fogja össze Herman Leventére oly jellemző módon. Az előtérben vaskarókra felkötözött szőlőtőkék jelennek meg, árnyékuk oly élesen és hatalmasan vetül a ház homlokzatára, hogy szinte alig lehet megkülönböztetni az árnyékképet a valóstól. Az előkertbe telepített jellegzetes, egy-két sor szőlő sokunkban megidézhet gyermekkori emlékeket nagyszüleink, szüleink házával kapcsolatban, de itt egy teljesen szürreális fényjelenség még tovább tágítja az asszociációt. A kép bal alsó sarkából markáns fénysáv fut végig a szőlőtőkék során diagonálisan elnyúlva a ház széléig. Mintha egy fényes szobából valaki benyitott volna a sötétbe, úgy ömlik szét a világosság a komor barna földön. A kintből így lesz hirtelen bent, a valóságosból transzcendentális.
Czigány Ákos fotográfus Otthonok című sorozatának egyik darabján szintén izgalmas fényjelenség figyelhető meg. A tűzfalakat bemutató sorozat Czigány nagy trilógiájának egyik része az „Egeket” és a „Földeket” összekötő kapocs. Az ég felé nyílként magasodó házak a környezetből kiszakítva, magányosságukban jelennek meg. Ablakok és ajtók nélkül, áthatolhatatlan tömbként állnak közöttünk és a falaik mögött rejlő otthonok között. Csupán korukat tudjuk leolvasni, málladozó vakolatukban szemléljük történelmüket, melyben nemcsak sajátjuk, hanem egykori szomszédjaiké, elbontott társaiké is feltárul. Időtlen fehérségben konzerválódik alakjuk.
Azonban a sorozat többi darabjával ellentétben az Otthon 4985-5011-en egészen érzékeny utalásként mégis érezhető a jelen gyorsan elszálló pillanata. A hideg örökkévalóságba besüt a nap, megvilágítja a ház falát és a csőkémény vetett árnyéka láthatóvá teszi a fényt. Ez a momentum végtelenül finom líraiságot hoz a kompozícióba, derűt ébreszt a szívben és egy pillanat alatt kibillenti a képet a hűvös távolságból. Egy apró fényjelenség felülírja az örök állandót.
De van, hogy épp az örökkévalóság fénye írja felül a kompozíciót és választja el a fényt az árnyéktól. Antonello da Messina Szent Jeromos a dolgozószobában pöttömnyi (45,7 cm x 36,2 cm) festményét érdemes részletesebben tárgyalni, mert itt a fény-árnyék hatásnak kevésbé az érzelmi kivetülése, mint inkább a jelentése a kulcsfontosságú.
Antonello da Messina, a quattrocento második felének egyik legnagyobb hatású itáliai mestere 1475 körül festette az itt látható művét, amit finom festői megoldásai, kidolgozott mikrorészletei és elképesztő térszerkezete miatt méltán nevezhetünk ékszerdoboznak. A kép főszereplője, Szent Jeromos a dolgozószobájában ül, személyét egyértelművé teszik attribútumai, a bíborosi öltözéke és a kép jobb oldalán a homályból felénk sétáló oroszlánja. A festményen szinte minden egyes tárgy szimbolikusan értelmezhető, és egyes kutatók úgy vélik, jelentésük felfejtését Szt. Jeromos Szt. Eustochiumhoz szóló levele segítheti, melyben az erényes keresztény élet jellemvonásait taglalja.
Jeromos szobája egy templomra emlékeztető térben látható, ahova a Paradicsom kapuján keresztül léphetünk be, erre utal a romolhatatlan húsú, örök életet jelképező páva, a paradicsomi folyók jelképe, a vízzel teli edény és a fogoly is. Innen érkezik a fény, markáns kontrasztot teremt a sötét és a fényes térrész között, mely mögött a „gonosz” és „jó” ellentéte áll. Bal oldalon máris ott látható a gonosz szimbóluma, a macska, fölötte a bűnöket és tisztátalanságot jelképező koszos törülköző, valamint a kialudt lámpa, mely az okos és a balga szüzek példázatára utal. Azonban az árnyék és a fény találkozásánál immár a fényes oldalon ott a szegfű a cserépben, a Krisztussal való jegyesség szimbóluma és további szakralitásra utaló tárgyak Szt. Jeromos körül, valamint felette a szélső két ablakban az „ég madarai”.
A művészettörténetben számos további művet említhetnénk a megfoghatatlan fényforrások, és az azok által keletkezett drámai fény-árnyék hatásokkal kapcsolatban, elég csak Caravaggio művészetére gondolnunk, melynek ez az egyik alapeleme és kiemelkedően szép példája a Szent Máté elhívatása.
Érdemes egy pillanatra megállnunk Rembrandt érzéki Bathsheba fürdőjénél is. A Sámuel második könyvéből jól ismert bibliai történetet több verzióban is megfestette Rembrandt, az itt látható egy feltehetően 18. századi tisztítás következtében jelentős mértékben megsérült, alig látható a meztelen nőt a távoli toronyból szemlélő Dávid alakja, de még így is páratlan részletek maradtak fenn számunkra. Bathsheba teste a Rembrandtra jellemző földöntúli fénybe áztatva jelenik meg a kép középpontjában egy oldalról finoman érkező fénysugár hatására. Körülötte csak az arannyal átszőtt kelmék, a kancsó és az ékszerek ragyognak fel a homályból. Minden az ő ragyogását szolgálja és a női test szépségét hirdeti.
A legendás bibliai szépség után folytassuk vizsgálódásunkat egy rendkívüli nővel: a majd’ 100 éves Françoise Gilot-val. A Gordiuszi csomó V. Gilot viszonylag késői műve, gyönyörű példája a művész kiérlelt festői szemléletének, melynek gyökerei az avantgárd kezdetéhez vezetnek vissza, a kubisták formákkal való építkezéséhez – a Picassóval töltött 10 év nem múlt el nyomtalanul – és a fauve-ok színekkel kapcsolatos kutatásaihoz. Gilot briliáns módon ötvözi a kettőt művészetében.
A kép alapját színes függőleges sávok teremtik meg, előttük jelenik meg a cím alapján könnyen beazonosítható gordiuszi csomó. A hátteret alkotó csíkok szabályos rendjét felülírja a kép bal oldalán látható sárga-fehér sáv. Olyan, mintha itt is kinyílt volna egy ajtó, balról beáramlik a fény, megvilágítja a tér közepét és mozgásba hozza. A rózsaszín és vörös hullámzó formákban óriási energiák rejlenek, melyek megelevenítik a csomót is. A fény körülöleli, átjárja és mint egy fénytörés: először egy fehér fénycsóva csap ki a kép alsó része felé, majd egy sárga sugár hatol bele a térbe vertikálisan, kapcsolatot teremtve a lent és a fent, a menny és a föld között.
Herman Leventével indítottuk a sort és vele is fejezzük be. Az itt látható kép, a Nyomok 5. 2014-es alkotása, ahol egy megkopott, feltöredezett kőpadló jelenik meg előttünk szintén egy ismeretlen eredetű éles fénysugárnak köszönhetően. Három tárgy töri meg a padló egységes felületét, egy lerágott almacsutka, egy másik összeaszott alma és egy bögre. Minden részlet olyan valósághűen van megfestve, hogy elsőre meghökkentő a felismerés: a bögre lebeg. Egyik pillanatról a másikra a valóság transzcendens minőséget kap. Ráadásul Herman Levente képein a bögre gyakorta többletjelentéssel bíró tárgy. A hétköznapok banális kelléke a 2008-as legendás Ádám és Éva sorozaton jelent meg először, és Michelangelo Ádám teremtésének jelenetével az oldalán azonnal a teremtés szimbólumává emelkedett. Itt sem véletlen a jelenléte, különösképpen az alma viszonylatában. Érdemes megfigyelni azt is, hogy a sötétségben támadt fény nem a mi irányunkból árad, hanem éppen velünk szemből és kissé felülről jön. Mintha egy pincébe sütne be a hold a felső ablakon keresztül. A fény a tárgyak kongó magányába, elzártságába reményt hoz és a bögrével együtt minket is elemel a realitások talajáról.
Lezárásképpen még egy extra művet szeretnék mutatni, mely kissé kilóg a sorból, mivel itt nem fénysugár tör be a kompozícióba, hanem szirmok és levelek lírai sokasága.
A kép Herman Levente Múzeum című legújabb alkotása, melyet a közönség elsőként a Várfok Galéria következő csoportos kiállításán, a „Más tájak jönnek” című tárlaton láthat majd.
A festmény a művészt, Herman Leventét ábrázolja, amint egyik korábbi alkotása, a Kéreg ritmusa 34. előtt ül egy kiállítótérben. A mű önmagáért beszél és kifejezi azt, amire oly sokan vágyunk ezekben a vírusos időkben, a szabadságot, a kiállításokra való járást és a művekkel való személyes találkozás élményét. Líraiságával, vitális energiájával maga a tavaszillatú, maszk nélküli mélylélegzet.
