A megírása óta eltelt két évtizedben a Parasztopera alighanem a legsikeresebb magyar zenés színházi mű lett. Pintér Béla és Darvas Benedek közös munkáját Pintér saját társulata már háromszáznál is többször játszotta, és nem csak Magyarországon: többek között Prága, Brüsszel, Moszkva, Párizs közönsége is megadóan tapsolt nekik, de még a New York Times szigorú ítésze is lelkesen nyilatkozott a „trágár operaparódiáról”.
Ha van kultikus előadás a mai magyar színház repertoárján, hát Pintérék előadása biztosan az, azért is, mert az elmúlt tíz év alatt közel tucatnyi helyen mutatták be más csapatok vidéken és határon túl a kivételes remekművet. A zenés-táncos vérfertőzés Oidipusz király ősi történetéhez nyúlik vissza: teszi mindezt lehengerlő humorérzékkel, keserű életbölcselettel és gátlástalan szókimondással.
A siker receptjén már sokan tűnődtek a megírás óta. A jellegzetesen Pintér Béla-i groteszk tragikomikum mellett oroszlánrész jut benne Darvas Benedek autentikus erdélyi népzenét barokkal nyakon öntő, beattel fűszerezett partitúrájának. A mű prózai színészeknek készült eredetileg, de a rétegzett zenei anyag igen komoly kihívást jelent a mindenkori játszóknak.
2020 tavaszán különleges, mert határon átívelő felállásban valósult volna meg a legújabb Parasztopera-bemutató: a marosvásárhelyi színház főrendezője, Keresztes Attila a Szegedi Nemzeti Színház és az Újvidéki Színház társulati tagjaival vitte színre a darabot. A pandémiás helyzet felülírta az eredeti terveket, így most a Városmajorba a tisztán újvidéki verzió érkezik – a Parasztopera-rajongók pedig jövő tavasszal várhatóan összevethetik majd mindezt a szegedi változattal.
Érdemes lesz, mert Keresztes rendezése, ha nem is eddig ismeretlen oldaláról közelít a darabhoz, de hogy komoly meglepetést okoz, az garantált. Fodor Viola tere önmagában telitalálat: a Parasztoperát meghatározó szakrális és profán keveredése a koszlott templomi enteriőrben van csúcsra járatva. Papp Janó részletgazdag jelmezei a világvégi helyszín jellegzetes karaktereit sokszor teljes sorsukkal együtt jelenítik meg.
A remek formában lévő, fesztiváljáró és díjhalmozó újvidéki társulat kitesz magáért ezen az estén. A feszesre húzott pintéri-darvasi keretrendszert mély, megélt tartalommal töltik meg a színészek, akik eközben nem mellesleg kiemelkedő színvonalon éneklik és táncolják el az emblematikus darabot.
Szánnivaló, kisszerű alakok sorakoznak az újrahasznosított szakrális térben, akiknek pálinka és abszint módosította tudatállapotain szívből tudunk kacagni, de – és ez az igazán nagyszerű – közben mégis összeugrik a gyomrunk valami megfoghatatlan rossz érzéstől. Mert hiába nevetséges a felskiccelt alakok csetlés-botlása, miután beúszik a görög tragédia, mint előkép, rádöbbenünk, hogy ennek a történetnek nagyon csúnya vége lesz.
