A hóhér is ember: talán ez a fő tanulsága Martin McDonagh feketénél feketébb humorba göngyölt darabjának, a Hóhéroknak. A tatabányai Jászai Mari Színház társulata kirobbanó formában érkezik a Városmajorba augusztus 28-án, hogy megnevettesse és elgondolkodtassa a tisztelt publikumot.
Jó lenne tudni, hogy mekkora átfedés van az elvakult filmrajongó és a megrögzött színháznéző közönség között, ha a kortárs ír kultúra kortalan fenegyereke, Martin McDonagh neve szóba kerül. Mert miközben a delikát ízlésű mozilátogatók toplistáján ott szerepel az Erőszakik, a Három óriásplakát Ebbingben, vagy legújabban A sziget szellemei, addig a színház szerelmesei elégedetten csettintenek, ha valahol műsorra tűzik A kriplit, a Leenane szépét, a Vaknyugatot vagy a Párnaembert.
Márpedig műsorra tűzik, mert McDonagh mindent tud a dramaturgiáról, sőt megkockáztatom, a világról és a benne kallódó emberekről is. Sokáig az ír sziget távoli csücskeihez kötődött az életmű, amiben a perifériára szorult, viccesen tragikus véglények üldözték egymást, de az utóbbi években tágult a fókusz.
És mégis minden ugyanaz, hiszen legyen bár más a helyszín és az időpont, McDonagh hibátlan érzékkel talál rá azokra a karakán karakterekre, akikről és akikkel érdemes drámát írni. A fekete humor kortárs íróapostola nemhogy nem riad vissza a kegyetlenségtől, de kifejezetten élvezi a (film)színházi vérfürdőt. A hitetlenkedve bámuló néző önmagát is meglepi, amikor mindezt kacagva nézi végig, mivel amit lát és hall, elviselhetetlenül abszurd.
A Hóhérok esetében már az alapszituáció is az: 1965-ben Angliában eltörlik a halálbüntetést. Ennek nyilvánvalóan rengetegen örülnek, de van, aki nem lelkes az ötlettől. Bizony, a főhóhér Harry Wade pályája itt kettétört: vidéken lesz belőle kocsmáros, nem is akármilyen. A dramaturgiában jártas néző már rájött a csavarra: a múlt visszaköszön, sőt jelen van. Egy titokzatos idegen képében, aki olyasmit követ el a főhóhér ellen, amit az nem hagyhat bosszulatlanul. Nem mintha amúgy nagyon fékezné magát, ha indulatokról van szó…
A rendező Szikszai Rémusznak nem ez az első találkozása McDonagh éjfekete világával, gondoljunk a Radnóti Színházban hosszú szériát megért A párnaemberre, vagy a Szegeden játszott Nagyon, nagyon, nagyon sötét dologra. Szikszait gyakran foglalkoztatja előadásaiban a hatalom és az azt gyakorlók mindennapos praxisa, meg persze az, hogy a túlkapásokat hogyan szenvedik el azok, akik kénytelen-kelletlen alul maradnak. A Hóhérok áttételesen beszél a politikai hatalomról, amikor arról is gondolkodik, kinek van joga dönteni a másik ember életéről. Vajon elég, ha a politika felhatalmaz erre bizonyos személyeket? Vagy indokolt esetben az ügyek intézésének érvényes módja az önbíráskodás?
A Jászai Mari Színház társulata sokadszor dolgozik példás összhangban Szikszai Rémusz gondos irányítása mellett. Morcsányi Géza drámafordítása valóságos nyelvi bravúr, amit a rendező tovább alakított és a társulatra szabott, létrehozva egy nemlétező, ám sokunknak ismerős tájszólást. Ezt azért érdemes külön kiemelni, mert McDonagh-nál az egyik kulcs a nyelv, ami szó szerint világot teremt, jellemeket épít, viszonyokat fest.
Ahhoz, hogy ez a sokrétegű nyelv életre keljen, természetesen kvalitásos színészek kellenek, akik képesek a dolgok színét és visszáját egyaránt megmutatni, illetve akik a legbizarrabb abszurdot is rezzenéstelen komolysággal prezentálják. A legjobb úton járó tatabányai társulat képes erre: Király Attila főhóhéra oldalán megingathatatlanul ott áll Danis Lídia feleségként. Sötéten csillogó szemük fénye a Bartos Ági játszotta lányuk, meg persze ott van a különös háromszöget ízzé-porrá zúzó idegen, akit Mikola Gergő akrobatikus színpadi létezéssel tesz emlékezetessé. Szerző és rendező egyaránt odafigyel az apró részletekre, vagyis a központi szereplők mellett és körül sertepertélő epizodistákra – megannyi éles miniportré. Ki tudja, talán valamelyikükből megszületik a következő McDonagh-szöveg alapötlete…
