Miért várt Verdi közel 50 évet, hogy újra vígoperát írjon? Hogyan ismerkedett meg második feleségével, Giuseppina Strepponival? Kiket tekintett a riválisainak? Cikksorozatunkban az egyik legnagyobb olasz zeneszerző egy-egy operáját vesszük nagyító alá – bemutatjuk, milyen életszakaszban volt éppen Verdi, milyen történetek, anekdoták kísérték az adott mű megírását, és arra is kitekintünk, hogy hogyan fogadta a korabeli publikum az új alkotást. Ebben a részben a Simon Boccanegrát tárgyaljuk.
A Simon Boccanegra egy prológusból és három felvonásból álló opera, amelynek első változatát 1857-ben, Velencében mutatták be, később azonban Verdi átdolgozta, és az új verziót 1881-ben láthatta a közönség először Milánóban. Az eredeti szövegkönyvet Verdi meghatározó librettistája, Francesco Maria Piave jegyezte, az opera felújítását viszont már Arrigo Boitóval együtt végezte el a szerző.
Verdi már túl volt a Rigoletto, A trubadúr és a Traviata megírásán, amikor 1856-ban megkötötte ötödik szerződését a velencei La Fenice operaházzal, amelynek értelmében új művet kellett komponálnia a karneváli szezonra. A librettó alapjául egy spanyol szerző, Antonio García Gutiérrez drámáját választotta, akinek egy másik művét korábban A trubadúrhoz használta fel.
A szövegkönyv megírásával hűséges munkatársát, a velencei Piavét bízta meg, aki 1856 végén el is küldte neki a kész verseket. Verdi azonban nem volt elégedett az eredménnyel, és mivel abban az időszakban nem is Itáliában, hanem Párizsban tartózkodott, egy Giuseppe Montanelli nevű ismerősével átíratta a szöveg egy részét. (Azt nem lehet pontosan tudni, hogy a végső változat mekkora hányadát írta Montanelli.)
„Itt a Boccanegra szövegkönyve, rövidítve és többé-kevésbé, szükség szerint megváltoztatva. Ráírhatod a neved, vagy nem, ahogy tetszik. Ha sajnálod a dolgot, én is sajnálom, talán még jobban, mint Te, de újra csak azt mondhatom: »Meg kellett lennie!«” – írta Verdi Piavénak, aki nyíltan nem sértődött meg, de egy későbbi leveléből kiderül, hogy rosszulesett neki Verdi eljárása.
A librettó elkészülte után a mester belekezdett a komponálásba, azonban az 1856/57-es télen súlyos gyomorproblémákkal küszködött. Ennek ellenére időben el tudott készülni a darabbal, amit 1857. március 12-én mutattak be Leone Giraldoni baritonnal a címszerepben a velencei operaházban.
A Simon Boccanegrát olyannyira nem zárta a szívébe a közönség, hogy az eseményről így számolt be Verdi egyik barátjának, Vincenzo Torellinek: „A velencei karnevál szép volt; a színházi évad egész tegnapig jó. Tegnap este azonban elkezdődtek a bajok: lezajlott a Boccanegra első előadása, mely majdnem olyan nagyot bukott, mint a Traviata. Azt hittem, valami elfogadhatót írtam, de úgy tűnik, tévedtem.”
Az opera két másik városban, Reggio Emiliában és Nápolyban sikerrel ment, Firenzében viszont a feljegyzések szerint „kinevette a színpadról” a közönség, és egy milánói előadás is kudarcba fulladt 1859-ben.
Az 1860-as évek végén vetette fel először Giulio Ricordi, Verdi kiadója a Simon Boccanegra átdolgozását, de az ötlet feledésbe merült, és csak mintegy 10 évvel később, 1879-ben volt ismét napirenden. Ekkor Verdi már 8 éve nem jelentkezett új operával – az Aidát 1871-ben mutatták be –, bár nem elhanyagolható módon időközben megírta a Requiemet.
Eleinte nem mutatott nagy lelkesedést az ötlet iránt, Ricordinak írt levelében így fogalmazott: „…tegnap nagy csomagot kaptam, feltételezem, hogy a Boccanegra partitúrája van benne. Ha hat hónap, egy hét vagy három év múlva eljön Sant’ Agatára, oly érintetlenül fogja találni, ahogy ideküldte. (…) Jobb, ha az Aidával és a Requiemmel fejezem be, mint egy átdolgozással.”
Hogy mégis beadta a derekát, az többek között feleségének, Peppinának és Franco Faccio karmesternek volt köszönhető, és ekkor tűnt fel a színen Arrigo Boito is. Ő elismert költő, szövegíró és zeneszerző volt, és tehetségét Verdi szolgálatába akarta állítani. A mesterrel való találkozásra az Otello szövegkönyvének első változatát vitte magával.
Verdi hajlott a közös munkára, de az Otello megírása előtt végül a Simon Boccanegra átdolgozása mellett döntött – valószínűleg szükségét érezhette egyfajta „tesztelésnek”. Boito elolvasta Piave librettóját, amit „ügyetlennek talált, mint egy billegő asztalt”, és számos módosítási javaslattal állt elő.
Az átdolgozás megkezdése előtt Verdi abban biztos volt, hogy a második felvonást újra kell írni, „jelentőséget, változatosságot és nagyobb életet adva neki”. Egy merőben új jelenet került be ezáltal az operába: Boccanegra, a genovai dózse a tanácsteremben felolvas egy levelet, amely az itáliai városok egységére szólít fel, és Boito ezt még felerősítette egy, a genovaiakhoz intézett szónoklattal is. Ezzel a változtatással a főszereplő megmutathatta erkölcsi és szellemi erejét, amire az eredeti műben nem volt példa.
A komponálással Verdi 1880/81 telén foglalkozott, és az új verziót 1881. március 24-én mutatták be a milánói Scalában. Az operát Faccio vezényelte, a főszerepeket pedig a kor sztárjai alakították: Victor Maurel (Boccanegra), Franceso Tamagno (Adorno) – ők később Verdi utolsó operáiban is szerepet kaptak –, Anna D’Angeri (Amelia) és Eduard de Reszke (Fiesco). A darab ezúttal sikert aratott, de így sem lett sokkal népszerűbb, mint az eredeti változat.
A viszonylagos sikertelenségnek több oka is lehet, egyrészt a cselekményben keresendő. Az operának ugyanis szerves részét képezi a történelmi háttér: Simon Boccanegra valós személy, egy 14. századbeli kalóz volt, akit Genova dózséjává választottak. A darab politikai intrikák sorából áll, amelyek ismerete nélkül nehéz követni a történéseket. De az sincs a néző segítségére, hogy a szerelmi szál is tartalmaz következetlenségeket.
Fel lehet hozni magát a zenei anyag témakörét is, amely nagyrészt sötét színezetű és tragikus hangvételű. Nincsenek benne virtuóz, énekesi bravúrra módot adó áriák, amit a közönség nagy része általában hallani szeret. Ezzel együtt így is Verdi egyik remekművéről van szó, amit az operaházak ma is repertoárjukon tartanak, érdemes tehát adni neki egy esélyt.
Források:
- Julian Budden: Verdi. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2007
- Várnai Péter: Verdi operakalauz. Budapest, Zeneműkiadó, 1978
