A 19. században a belarusz nyelv életben tartásáért vívott harc két úttörője: a „belarusz dudás” – Vincent Dunyin-Marcinkevics (1808-1884), róla beszélek alább, és Jan Csacsot (1796-1847) – őt alig ismerem, nem tudom, mikor fogok tudni sort keríteni rá.
Korábban már írtam arról, hogy az orosz elnyomás a lengyel nyelvet gyakorlatilag békén hagyta, így Dunyin-Marcinkevics és kortársai a lengyel irodalmon, lengyel anyanyelvű körökben nőttek fel. Adam Mickiewicz (1798-1855), Ludwik Kondratowicz (alias Uladziszlau Szirakomlja, ő inkább belarusz, innen a belarusz költői név, de a körülmények miatt belaruszul nem nagyon tudott publikálni, 1823-1862) és mások, akiket inkább a lengyelek vallanak magukénak, de többségük belarusz földön született, legalább részben belarusz felmenőktől. Mindkét említett úttörő írt lengyel nyelven is, de középszerűt, belaruszul viszont remekeltek.
Vincent Dunyin-Marcinkevics elszegényedett nemesi család szülötte, részben dán származású, erre utal nemesi előneve is (duńczyk lengyelül azt jelenti: dán). Költő, író, drámaíró, színikritikus és általában színházi ember: színész, rendező, társulatvezető. Egy irodalom tankönyvben azt kellene kiemelni róla, hogy kihozta a „helybéli” nyelvet a falusi viskókból. Itt emlékeztetnem kell arra, hogy nyomtatott – tehát sok példányban készült – belarusz nyelvű írás, természetesen a Biblia, összesen 27 kötet, az 1517-1527 években jelent meg Franciszk Szkarina munkásságának hála. Szkarináról majd külön írok, nem utolsó sorban a nyelvéről, de azt most kell megjegyezni, hogy sem a Biblia, sem Szkarina elő- és utószavai, amit mindegyik könyvéhez írt, nem tudhatták ezt a feladatot ellátni.
Dunyin-Marcinkevics a pályája kezdetén népi motívumokat ír, pontosabban költ át ragyogó verses formában, prózához csak később fordul. Bár sok maradandót alkot verses (akár mese) formában, de máig tartó hírnevét elsősorban dramaturgiájának köszönheti. Leghíresebb darabja a Pinszki nemesség (1866), amit még egy éve is kitörő sikerrel játszottak, amíg a hatalom szét nem verte a minszki Janka Kupala Állami Színházat.
Maró gúnnyal ír a korabeli belaruszokról, akik egy apró sértés ügyét sem tudják megoldani, csak az elnyomókhoz fordulva „igazságtételért”. Mindenki poléziai dialektusban beszél (a Kupala Színházban barátaim belarusz fordításában ment a darab), csak ítéleteit hirdeti ki a törvény kirendelt képviselője tiszta orosz nyelven – annyira hadarva a jogszabályi hivatkozásokat, hogy véletlenül se lehessen megérteni.
„A tárgybéli ügyet kivizsgálva a helyszínre kirendelt Hivatal, a felséges Nagy Péter cár 2384. év március hónap 69. napján kiadott rendeletének értelmében, valamint a Litván Statútum 5. rész 18. paragrafusa alapján, azon tanúkat, akik látták a verekedést, és a verekedőket nem választották szét – tíz botütésre ítéli szőnyegre fektetve és fejenként 10 rubel büntetésre a kirendelt Hivatal javára; mindenki mást, aki nem látta a verekedést, és így nem is választhatta szét a verekedőket – öt botütésre ítéli szőnyegre fektetve és fejenként 5 rubel büntetésre, úgyszintén a kirendelt Hivatal javára!”
Kapott is érte hideget-meleget mindenhonnan. Igen, kifigurázza a szerző a cári hatalmat képviselő ülnököt is, aki azonban nem felejti el, hogy a pénzbüntetéseket a maga javára fordítsa. De a szatíra éle saját népe „ellen” fordul – azért az idézőjel, mert az egész mű nem titkolt célja, hogy felébressze saját honfitársait, akik már megint némán tűrik az orosz elnyomás minden lehetséges formáját. Ne feledjük, hogy a darabot mindössze két évvel a Kasztusz Kalinouszki vezette oroszellenes felkelés vérbe fojtása után írta!
Ő maga, bár a felkelésben való aktív részvételt a nem sikerült rábizonyítani, tizenöt hónapig volt börtönben és – rövid megszakítással – élete végig megfigyelés alatt állt. Elismert zongorista és zeneszerző lánya, Kamila, húsz évig élt száműzetésben Szibériában, kegyelmet csupán egészségi állapota miatt kapott néhány évvel halála előtt.
Mondhatni Dunyin-Marcinkevics kíméletlen kritikájára, amellyel a „helybélieket” illette, akik még csak belaruszoknak sem mondták magukat, mintegy válaszul jött a múltkor tárgyalt Bahusevics, aki pedig népe önértékelését igyekezett minden erővel fejleszteni. Legalább két generáció tekintélyes része vallotta, hogy pontosan Bahusevics versei ébresztették fel a belarusz öntudatot – elévülhetetlen érdem. Ennek köszönhető, hogy az elnyomók nyelve mindmáig nem tudta egyértelműen legyőzni, kiszorítani az őshonos nyelvet és kultúrát. Ezért van nekem miről írnom.
Öt évvel ezelőtt Dunyin-Marcinkevics és Stanisław Moniuszko (1819-1872, őt azért írom lengyel helyesírással, mert bár ő is Minszktől nem messze született, de a lengyel népi opera atyja) közös emlékművet kapott az egykori városháza tövében. Azt mondják, barátok voltak, az igazság viszont az, hogy az idők folyamán egyre inkább ellenségekké váltak. De az operák, amiket együtt csináltak, a belarusz kultúra műremekei. A szobor Leu Humileuszki szobrászművész és Szjarhej fiának közös alkotása, az apa nemrég távozott az élők sorából, kilencven éves volt.