Nem csak műfordító, publicista és (elsősorban szépirodalmi) blogger vagyok, hanem „civilben” szakfordító és tolmács. Utóbbi minőségemben kerültem 2019. tavaszán mintegy három hétre Minszkbe, az ottani Nagyszínházba: KERO, azaz Kerényi Miklós Gábor rendezte náluk ifj. Johann Strauss Denevérjét.
Nagyon érdekes, nehéz, de élvezetes munka volt ez a számomra. Bár korábban is tolmácsoltam már színházakban, hol egy-egy udvariassági látogatást vagy tárgyalást, esetleg egy teljes darabot, ha magyar színház vendégszerepelt Bresztben, no de egy próbasorozat teljes „célegyenesét” …!
Mindennel volt szerencsém foglalkozni, mert KERO „hozta magával” a jelmez- és a díszlettervezőt, valamint a fővilágosítót: az idén tavasszal elhunyt, Munkácsy- és Oscar-díjas (a Mephisto filmért) Gyarmati Ágnest, Rákay Tamást és Somfai Pétert.
Egyik nagyobb megbeszélésünket az operaház művészeti és műszaki vezetőségével az első emeleti foyer-ba hívták össze. Gyorsan ki is derült, hogy miért nem a nézőtérre: a teremben zenekari próba volt, már hallottuk is, hogy Strausst játszanak. De nem ifjabb vagy idősebb Johannt, hanem Richardot: a Zarathustra talán legismertebb melódiáját. Kiderült, hogy a Salome szeptember 11-én esedékes bemutatójára folyik a felkészülés, aminek zenei anyagát a Saloméból és a Zarathustrából állították össze.
Márpedig szeptember 11-et (a julián naptár szerint augusztus 29.) a pravoszláv vallás sokkal nevezetesebb napként tartja számon, mint mások – ez Keresztelő Szent János lefejezésének évfordulója. Habár Oscar Wilde a Salome című drámájában, amely Richard Strauss operájához a librettó alapját szolgáltatta, némileg módosítva dolgozta fel ezt a bibliai témát, a bemutató dátumát, szerintem legalábbis, nagyon jól választotta meg a Nagyszínház. Nem jött össze.
Az premiert ellehetetlenítő botrány nem volt előzmények nélküli: Wilde darabját az angol hatóságok betiltották és csak a szerző halála után 31 évvel mutathatta be Nagy-Britanniában a Savoy Theatre – óriási sikerrel. Szerencsénkre a kontinensen közben több helyütt játszották a darabot, így Richard Strauss is láthatta 1903-ban Max Reinhardt berlini színházában – ez ihlette az opera megkomponálására. Az első világháború végéig az opera bemutatása sok helyen – így Budapesten is – csak többszörös betiltás után vált lehetővé, nem kevés botrány kísérte, de annál is több siker.
A botrányokat nem csupán biblikus személyek megjelenítése és a zenei nyelv sokak számára érthetetlen mivolta provokálta, de talán még inkább a Hétfátyoltánc – a „bibliai sztriptíz” – színpadi bemutatása. Maga Strauss egyébként élete végéig küzdött a tánc túljátszása ellen (bár az irodalomtörténet tudni véli, hogy Oscar Wilde gondolatait erősen foglalkoztatta Salome erotikája, végül pedig arra jutott, hogy legyen a lány meztelen, csupán ragyogó ékszerekkel emeljék ki szépségét). Mindez több mint száz éve történt.
Mi pedig térjünk vissza 2019-be, Minszkbe. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy azt a levéláradatot, amit állítólagos pravoszláv hívők zúdítottak többek között a Nagyszínház vezetőségére késő tavasszal és nyáron az opera bemutatása elleni tiltakozásul, mesterségesen szították – nem tudom kik. Ez talán nem is lényeges, hanem az ügy oda fajult, hogy Pavel metropolita, a belarusz pravoszláv egyház vezetője személyesen Lukasenka elnökhöz fordult avval a kéréssel, hogy tiltsa be az előadást. Kompromisszum született: a premiert október közepére halasztották – ott voltam. A Hétfátyoltáncot a Nagyszínház akkori főrendezője, a grúz származású Mihail Pandzsavidze úgy oldotta meg, hogy hét táncosnőt vitt a színpadra, mindegyikük levetett egy-egy fátylat magáról – maradt rajtuk még elegendő.
(A két Strauss mű próbáinak idején gyülekeztek már a sötét felhők Belarusz fölött. A fent említett operaházi megbeszélésen pl. betiltották, hogy Rosalinda – a „magyar grófnő” – dalát magyar zászlócskákkal üdvözöljék a színpadon a bál vendégei. A főigazgató már akkor látta lelki szemeivel a rengeteg fehér-piros-fehér „ellenzéki” belarusz zászlót Minszk utcáin. Egy évvel a két bemutató után, a hírhedt 2020-as „elnökválasztás” másnapján, augusztus 10-én Pavel metropolita gratulált a pozíciójában „megerősített”, a hatalmat mindmáig gyakorló belarusz elnöknek. Aztán néhány nap múlva bocsánatot is kért ezért. Immár személyes találkozó nélkül kérlelte az államelnököt, hogy az állami erőszakszervezetek kegyetlenkedését, az országos tüntetések véres megtorlását azonnal állítsa le – ennek meg is volt az eredménye: egy héttel később az orosz pravoszláv egyház szinódusa, saját kérésére felmentette a belarusz metropolita tisztsége alól és Oroszországba helyezte át.)
Pavelről még sokat lehetne mesélni, de nem az ő életútja az én témám. Csak az, amire én annak idején így kérdeztem: az rendben van, hogy a fent említett, a Salome opera betiltását követelő levelek szerzői nem ismerik a Bibliát, hiszen a levelek tartalmának megismerhető része egyértelműen mutatja, hogy nem hívő lelkek ők. De vajon a metropolita olvasta-é a Bibliát? A kérdés költői, a válasz: persze, hogy jól ismeri. Nem is ez a baj, hanem az, hogy a pravoszláv egyház, de legalábbis a moszkvai patriarchátusa, ami alá a belarusz egyház is tartozik (az ukránnak mára már egyik fele sem!!) a középkorban érzi (vagy érzi/érezné jól) magát. Azt hiszem, örömmel égetnék el máglyán az eretnekeket. Még szerencse, hogy objektíve a XXI. században vagyunk, bár rengeteg dolog, amit látunk, ellentmond ennek. Én azért „Bízom, hisz mint elődeinket, / karóba nem húznak ma már.” (J.A.) Máglyát gyújtani azért sem sikerülhetne, mert elsőkként annak az államnak a vezetőit kéne odavetni, amellyel az egyház annyira összenőtt: megveszekedett eretnekek ezek – itt is, ott is.
Lehet, a „középkorral” egy kicsit túlzásba estem. De két évszázaddal biztos hátrébb van, legalább Belaruszban, a pravoszláv egyház, vele együtt mi is. A Gergely-naptár úgy került bevezetésre Itáliában és vele együtt néhány, nagyobbrészt katolikus országban, hogy 1582. október 4. után a következő nap október 15. volt. Így történt ez a lengyel, tehát katolikus túlsúlyú Lengyel-Litván unióban, benne a – belarusz, tehát uniátus és pravoszláv többségű – Litván Nagyfejedelemségben is. Az átállással több európai ország késett valamennyit (pl. Franciaország két hónapot, mi magyarok pedig öt évet), mindazonáltal a XVIII. század közepére a régi naptárt használó ortodox országok jóformán egyedül maradtak Európában. Tehát amikor 1793-ban, a Lengyel-Litván unió második felosztásával, majd két évre rá a harmadik felosztással a mai Belarusz túlnyomó részét magában foglaló Nagyfejedelemség „végleg” orosz fennhatóság alá került, ez a terület visszatért a julián-naptárra. Az oda- és a visszatérés között 211 év telt el, hát én erről a két évszázadról beszélek, hogy ennyivel vetette vissza akkor az orosz hódoltság Belaruszt. Amiből 13 napot sikerült 1918. februárjában visszanyerni a Gergely-naptár ismételt bevezetésével.
Hozzám, mint matematikushoz, nem illik ilyen eszmefuttatás, de hát itt nem matekról, még csak nem is igazán történelemről van szó, hanem elsősorban mentalitásról. Tudom, hiszen benne élek.
