Bölcs, céltudatos és kibillenthetetlen nyugalmú, ő a szőke nős viccek eleven cáfolata és az operavilág Meryl Streepje. Hat évvel első operaházi koncertjét követően Renée Fleming ezúttal az Erkel Színház vendége volt.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
„Nagyszerű élc kering arról, hogyan is látja egy operaház igazgatója az énekesek pályafutásának öt szakaszát: Ki ez a Renée Fleming? Szerezzék meg Renée Fleminget! Szerezzék meg olcsón Renée Fleminget! Szerezzék meg Renée Fleming fiatalabb kiadását! Kicsoda is ez a Renée Fleming?” Magyarul is megjelent könyvében (A belső hang) maga az élc tárgya adta elő ilyen elegáns öniróniával, valamint kikezdhetetlen élet- és szakmai ismerettel ezt a példázatnak is beillő tréfát, amely egyszersmind jogos magabiztosságáról is bizonyságot adhat számunkra. Hiszen nagy adag méltó önbizalom nélkül ugyan kinek ne esne rosszul a tudat, hogy a szellemes történetben és a való életben is így tekintenek a művészi pályafutásokra az akarva-akaratlanul is érzéketlennek tetsző vezetők, karmesterek, menedzserek, no és – minek tagadjuk! – bizony maguk a zenés színház rajongói is.
Az amerikai előadó mindezt tudja, érti és el is fogadja, s mindeközben évtizedek óta uralja e művészeti ág világát, máig váltig kitartva a poénban leírt második szakasznál. Könnyű neki, mondhatnánk, elvégre minden olyan erénnyel és készséggel rendelkezik, ami csak a dívai rang megszerzéséhez és megtartásához szükséges lehet. Mindenekelőtt, mert hát ezt ebben a műfajban mégsem lehet másodlagos tényezőnek tekinteni: gyönyörű a hangja, és nagyon tud bánni vele. Gazdag, kiegyenlített és krémesen telt vocéját részben bizonyosan a genetikának köszönheti, de még akár zenei tudását is hazulról hozta, merthogy édesanyja és édesapja is énektanárként működött. Azután a szülői házat elhagyva is a legjobbaktól tanult: a New York-i Juilliardon, Európában pedig – többek közt – Elisabeth Schwarzkopftól. Máig hasonlítgatják is őt a 2006-ban elhunyt, fenségesen modoros, német dalnokhoz, ám a fiatal pályakezdő karrierjét meglódító Solti György inkább egy hajdani olasz operacsillagot emlegetett, amikor 1994-es közös Così fan tutte-lemezfelvételüket követően így nyilatkozott: „Hosszú életem során talán ha két olyan szopránt ismertem, aki az éneklésnek ezt a minőségét képviseli. A másik Renata Tebaldi volt.”
Az élő legenda erényeit tovább sorolva természetesen feltűnő esztétikumát is említenünk kell, amelyet közhelyesen tipikus amerikai szépségként szokás jellemezni. Nos, a szőkesége talán tényleg jellegzetes, olyasféle, amit közép-nyugatiasnak mondanak a bennfentes Amerika-ismerők (jóllehet Fleming igazából az Egyesült Államok keleti partjáról való), azonban az énekesnő egész megjelenése nagyon is egyedi. Nem elsősorban a divattervezők sora által neki szánt ruhakreációk révén, hanem sokkal inkább a személyes ízlés, az egyéni temperamentum és a következetes önépítés, az imponáló műveltség révén. Ezek elegye hitelesíti a televíziós háziasszonynak (például a MET-világközvetítésekben) is remekül beváló szoprán imázsát, amely egyszerre jeleníti meg az amerikaias mosolyoffenzívát és a saját értékével nagyon is tisztában lévő művész rezerváltságát.
A Szezám utcától David Letterman show-jáig mindenütt remekül működik a művésznő kommunikációs készsége, amely rendszerint egyszerre láttatja őt mindig kameraképesen flottnak és gyors észjárásúan szellemesnek. Fellépne-e exkluzív céges koncerteken? – kérdezte tőle egyszer egy riporter, mire ő rögtön visszakérdezett: „Várjon csak: ugye ez a Wall Street Journalben fog megjelenni? Igen, nagyon szeretnék több magánkoncerten fellépni.” Ilyen és ehhez hasonló gyors kapcsolások, nyomdakész válaszok és szellemes riposztok jellemzik interjúit, s a tudatosságnak, az intellektuális jelenlétnek ez a mértéke bizony olykor megfélemlíti a szabványkérdésekkel előhozakodó sajtómunkásokat – és néha megtéveszti a kritikusokat is.
Merthogy Renée Fleming a színpadon is mindig nagyon észnél van. Már említett könyvéből is jól tudhatjuk, hogy mennyire tudatosan tekint magára az éneklés, a hangképzés folyamatára is, jóllehet, ez néha még egyik-másik jelentős kollégája számára is megmarad a misztikum és a babona kiismerhetetlen terepének. Nála az ilyesmi elképzelhetetlen, ő semmit sem bíz a véletlenre és az esetlegességre: alakításai mindig aprólékosan kimunkáltak, kontrollvesztésről soha még csak szó sem eshet. Ennek köszönhető, hogy páratlanul kiegyenlített színvonalon teljesít a nyolcvanas-kilencvenes évtizedek fordulója óta mindmáig, s hogy a nemzetközi fórumokon visszakeresve sem igen lelhetünk olyan panaszra, hogy a nagy szoprán valahol alulmúlta volna saját nívóját. S jelezzük sietve, ebből a művészi alázatból és fegyelemből születtek gyönyörű Mozart- és Richard Strauss-alakításai is: hol a lemondás rezignációját, hol az érzések zűrzavarát élményszerűvé téve.
Spontaneitásáért mindazonáltal nem kell aggódnunk, elvégre jelenlegi, azaz második férjét például egy vakrandin ismerte meg. „Fiatal művészként arra vágytam, hogy Aspenbe költözzek, masszőr legyek és leborotváljam a fejemet kopaszra” – ez a meghökkentő mondat is az ő száját hagyta el, bizonyságául annak, hogy a mindig rendezett homlokzat mögött éppúgy vágyak, érzések és indulatok munkálnak, mint a zenetörténet akármelyik zabolázhatatlan tenoristájának vagy labilis idegzetű szopránjának az életében. Csak éppen ő példásan fegyelmezi magát – miértünk. Így válhatott mára az opera Grace Kellyjéből a műfaj Meryl Streepjévé.
Olvasna még a nem mindennapi díváról? Kíváncsi arra, mit gondol Renée Fleming az amerikai elnökválasztás eredményéről? Akkor ezt a cikkünket ajánljuk, amely a január 21-i budapesti fellépés előtt készült az Operaházban!
