Kevesen tudják, hogy az Operaház Emléktára nemcsak a legnagyobb önálló magyar színházi gyűjtemény, hanem egyben a legrégebbi is, hiszen Radnai Miklós igazgató 1930 őszén nyitotta meg az első tárlatot. Az állomány azóta folyamatosan gyarapodik, vásárlással, vagy – és ez a gyakoribb – adományok és hagyatékok által. Van, hogy egy féltve őrzött 1956-os operajegyet hoz a postás, és előfordul olyan is, hogy páratlan kincseket kapunk.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
A nyár végén érkezett a szomorú hír, hogy elhunyt Weiszenberger Erzsébet, az Opera egyik leghűségesebb rajongója. Ha Erzsike neve – így, becézve emlegette őt mindenki – nem is cseng ismerősen, szerény, de mindenhol megjelenő alakjára bizonyára emlékeznek a teátrum régi látogatói. Nyugdíjazásáig óvónőként kereste a kenyerét, egyedül élt szerény lakásában Kőbányán. Testvérein kívül nem volt hozzátartozója, számára
a Magyar Állami Operaház és az általa rajongva szeretett művészek jelentették a családot.
Erzsike a rendszeres látogatókkal ellentétben idővel átszokott a nézőtérről a színfalak mögé, hogy találkozhasson kedvenc alkotóival.
Gyakran lehetett látni az öltözők körül, ahol bocsánatkérő mosollyal, némileg zavarban, sőt a rajongása miatt talán kissé szégyenkezve várta az énekeseket. Szerette volna megköszönni a tőlük kapott élményeket, színes könyvjelzőkkel is kedveskedett nekik. Talán még ma is használatban vannak ezek az apró, ám igaz szívvel készített figyelmességek.
Noha el lehet képzelni, mekkora fizetésből élt egy óvónő az 1980-as években, Erzsike napi rutinjához hozzátartozott, hogy minden újságot megvegyen, amiben a számára oly kedves szereplőkről írtak. A cikkeket kivágta, albumokba rendezte, amelyeket már évekkel ezelőtt a Házra hagyományozott. Sok esetben kiváló forrásnak bizonyultak ezek a dokumentumok. Weiszenberger Erzsébet az Operaház történetében szinte példátlan módon – a végrendeletében (!) is megemlékezett az intézményről, így halála után,
szeptember elején nagy doboz érkezett az Emléktárba,
benne húsz fotóalbummal, egyenként ötszáz-ötszáz gondosan válogatott és felcímkézett képpel. Erzsike nem volt profi fotográfus, felvételei egészen más értékrendet képviselnek, mint a hivatalos színházi fényképészek – Várkonyi László, Mezey Béla vagy a most dolgozó fiatalok – munkái. Nem nagyszerűen bevilágított, tökéletesen elkapott pillanatokról van szó, amelyek évtizedekkel később is felidézik az adott előadás hangulatát vagy az átlényegülés pillanatát. A tízezer fotó értéke nem ebben rejlik. Erzsike amatőr fotós volt, képei elkészítési technikájuk miatt bármelyik fényképezőgéppel éppen csak ismerkedő családfő albumában elférnének.
Ami azonban nemcsak egyedivé, hanem pótolhatatlanná teszi őket, az az, hogy egy olyan ember készítette, akinek a kamerája elé szívesen álltak az előadás előtt vagy szünetekben oly gyakran feszült fellépők. Erzsike valamikor az 1980-as évek elején kezdhetett el fotózni és a felvételek tanulsága szerint még a legutóbbi években is használta a kis gépét. Az elmúlt harmincöt év budapesti operaéletének egyedi lenyomatain számtalan mára visszavonult vagy elhunyt alkotót örökített meg. A mára már szétmállott, de akkor még frissen varrt, új jelmezeikben állnak az énekesek, akik talán már maguk sem emlékeznek, melyik szerepükben kapta őket lencsevégre rajongójuk.
Arról, hogy hogyan kezdődött kapcsolata az Operaházzal, ő maga vallott kedvenc tenorjának, Simándy Józsefnek egy 1984-es levélben. A sorokat Simándi Katalin, a dalnok lánya bocsátotta az Opera magazin rendelkezésére: „Tulajdonképpen már február 12-én szerettem volna levelet írni Művész Úrnak, mert akkor volt huszonöt éve, hogy először láttam operaszerepben, mégpedig az Álarcosbál Richard grófjaként. (…) Ez az előadás olyannyira nagy hatással volt rám, hogy meghatározta a további életemet. Megszállott rajongója lettem Művész Úrnak és természetesen a zenedrámáknak. (…) Önnek köszönhetem, hogy az Operába járás lett számomra az élet értelme. (…) A legcsodálatosabbnak, legösszetettebbnek és ez egyik legnehezebb művészeti ágnak tartom az operaéneklést.
Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak és Önnek, hogy megismerkedhettem ezzel a világgal. Talán hihetetlennek tűnik, amit most leírok, de így igaz: ez a műfaj teljesen betölti az életemet. (…) Nem kerestem a családalapítás lehetőségeit, hogy mindig az én »nagy-családommal« lehessek. (…) Azt az igényt, hogy egy-egy művet sokszor megnézzek, szintén Önnek köszönhetem, mert minden szerepével elbűvölte a közönséget, s engem is. Az eltelt negyed évszázad legszeretettebb, legnépszerűbb előadója lett. A »Simándy-előadások« ünnepnapok voltak sokunk számára. Ezeknek a forró légkörű produkcióknak emlékét megőrzöm, amíg élek!”
Folytatjuk…
