Renée Fleming 2017 januárjában adott dalestet Budapesten, az Erkel Színházban. Ennek alkalmából találkoztunk a világhírű szopránnal.
A közel hét évvel (2010) ezelőtti fellépésről a nagyszerű közönségre emlékszik, arra, mennyire befogadó, értő közegbe érkezett, és milyen kiváló házigazdák voltunk. Budapest szépségét sem felejti el megemlíteni: „abszolút vetekedik a világ nagyvárosaival, például Párizzsal”. Akkor volt ideje sétálni, felfedezni a várost, most viszont nincs, mert
nem csupán a január 21-i koncert miatt érkezett hozzánk,
hanem azért is, mert itt veszi fel következő lemezét. Munkaeszközét, a hangját pedig kímélni kell, óvni a szállodai szobák hűtő-fűtő berendezéseitől, az időjárástól, de még azt is meg kell gondolnia, elmegy-e egy étterembe, ahol az alapzaj miatt hangosabban kell beszélnie. Ugyanakkor, jegyzi meg, túlzásokba sem szabad esni,
nem lehet neurotikussá válni ezzel kapcsolatban.
Renée Fleming pályájának évtizedei alatt minden bizonnyal megtanulta, hogyan kell udvariasnak lenni egy sajtótájékoztatón, de egyáltalán nem tűnik udvariaskodónak, amikor hirtelen váltással ő kezd kérdezni. Őszinte érdeklődéssel tudakozódik az iránt, kit-mit hallott a színpadon, ki volt az, aki egyetlen zongora kíséretével énekelt, amikor benézett az épp zajló próbára. Cser Krisztián nevének hallatán újabb kérdést tesz fel, ami a jelenkori magyar operaéletre vonatkozik. Vannak-e operaházak a budapestin kívül az országban, Rost Andrea után kik azok a fiatal magyar tehetségek, akiknek a nevét ismerni kell, kik a fontos kortárs komponisták… Eötvös Péter 12 operájára annyit reagál: „wow!”.
Szóval itt van ez a finom, elegáns, a körülötte levő világra láthatóan nyitott nő, szakmáját tekintve operaénekes, aki rengeteget utazik. Az elmúlt 15 évben jórészt koncertekkel járja a világot, idén Ázsia lesz a célpont, tavaly Dél-Amerikában járt. Koncertprogramját mindig maga állítja össze, az alapján választ, mit szeret, és mi felel meg a hangjának. Az operaszerepeket illető döntésekben is ez számít.
„Bár énekelhetnék Wagnert!”
– kiált fel, vagy ha már a hozzá egyértelműen köthető Strauss-repertoárt nézzük, Elektrát, Salomét. Renée Fleming azonban pontosan tudja, az a fajta drámaiság nincs meg az ő hangjában, így aztán az Elizabeth Schwarzkopf-Kiri Te Kanawa-féle utat járja.
És énekli nagy sikerrel A rózsalovag Tábornagynéját, annak épp befejeződött hathetes londoni szériája után a Met következik. (Ismét kérdez: láthatóak-e nálunk a Met-közvetítések? Örömmel konstatálja az igenlő választ.) A szerep előadásról előadásra érik benne, megunhatatlannak tartja, mindig talál benne felfedeznivalót, de soha nem ébred Tábornagynéként. „Énekesként ébredek. Egyrészt azt hiszem, hogy a method acting módszerén már túllépett a színjátszás, másrészt pedig nem gondolom, hogy az operára mint műfajra teljes egészében adaptálható lenne.” Amit viszont szeretne a prózai színházak világából az operaházakba átvinni, az az mentalitás, hogy az érett, tapasztalt nők számára írjanak szerepeket, darabokat.
„A színház vizuális műfaj, hatvanévesen huszonéves karaktereket játszani – higgye el, ez az operaénekes-nők számára is okoz nehézséget!”
Adott tehát egy szinte kizárólag Amerikában tanult énekesnő, akinek fontosak az alapvetően az európai iskolához kapcsolódó dalok. Egy olyan műfaj, amely meglehetősen intim, de mégis el kell jutnia a teremben ülő hallgatóság minden egyes tagjához. Hogy csinálja ezt egy olyan énekes, aki a világ legnagyobb közönsége előtt, a Super Bowlon is énekelt? Aki azt hinné, egy ilyen esemény után meg se kottyan egy egy-két-háromezres auditóriumban színpadra állni, téved. A dalestekkel könnyebb. Egyrészt csak egyetlen zongorával kell megküzdeni, nem egy egész zenekarral. A közönség előzetes ismeretei és elvárásai is mások. „Gondolná, hogy vannak operanézők, akik meglepődnek azon, hogy az énekeseknek erősítés nélkül kell a zenekart és több emelet magasságot áténekelnie?” – ez ismét egy Fleming-kérdés. Őszinte leszek: nem, nem gondolnám.
Szülei zenetanárok, felvetődhet, vajon a pedagógiai érzéket örökölte-e tőlük. Bár egyéni órákat nem fog adni, mesterkurzusokat tartott már, és lánytestvérével együtt terveznek egy olyan online elérhető kurzust, amelyen különböző a klasszikustól a jazzen át egészen a Broadway-musicalekig vezetik be az érdeklődőket az egyes stílusokba. Ezek a felvételek megőrzik nekünk és a jövőnek is Renée Fleming hangját, épp úgy, mint a lemezek. Amelyeknek még a csökkenő CD-eladások korában is komoly fontossága van: ezek őrzik meg az előadók hangját és a repertoárt.
Mennyire menő a CD? Hogyan hallgassunk zenét? Olvassa Mesterházi Gábor blogját!
Összegezzük gyorsan, mit tudunk eddig Renée Flemingről. Énekel opera-előadásokban, ad hangversenyeket, készít lemezeket a világ számos pontján. Ennyi elég is lenne, hogy 24 órát kitöltsön munkával. De nem neki, aki egyébként a chicagói Lyric Opera kreatív konzulense
és a washingtoni Kennedy Center művészeti tanácsadója.
„Meglepődtem mindkét felkérésen.
Sokat gondolkodtam, hogy elfogadjam-e. Abban nem voltak kételyeim, hogy vissza szeretném adni a következő generációknak azt, amit én kaptam a tanáraimról, mestereimtől, és hogy szeretném megosztani azt a tapasztalatot, amit az évek alatt a világ különböző részein összegyűjtöttem. Azzal kapcsolatban viszont igen, hogy lesz-e rá elegendő időm, munkaszervezésileg ez hogyan kivitelezhető. Az internet korában és egy olyan csapattal, amely mögöttem áll, szerencsére megoldható.” És sikeres ezen a területen is. Példa erre egy olyan koncert, amelyre február elején kerül sor Chicagóban, és a komolyzene mellett a jazz, a blues, a hiphop, a rock területéről egyaránt érkeznek előadók, mert a Björk- és a Muse-rajongó Renée Fleming szerint
a klasszikus zenét a mainstream műfajokkal együtt kell megmutatni,
így érhetnek el újabb közönségrétegeket. Aztán van egy harmadik szívügye is, a zeneterápia: annak a kutatása, hogyan hat a zene a kisgyermekkori fejlődésre vagy hogyan segítheti az alzheimereseket.
A szoprán fontos ügyek mellé odaáll, és bár saját bevallása szerint ismertsége csak egy szűk réteg körében mérhető, popsztárokéval, hollywoodi színészekével össze sem hasonlítható, azt igyekszik jól használni. Egyértelmű volt, hogy Obama elnök beiktatásán fellép, hogy énekel a prágai bársonyos forradalom évfordulóján, II. Erzsébet gyémántjubileumán vagy a berlini fal leomlásának 25. évfordulóján. Mindezek úgy kerülnek elő, hogy megkérdezi, nálunk hír-e Donald Trump elnöksége. Amiben Renée Fleming számára nem is elsősorban a választási végeredmény érdekes, hanem az egyensúly megbomlása, a populizmus, a szélsőséges hangok megerősödése, ami világszerte szimptomatikus jelenség.
„Nem a különböző véleményekkel vagy pártállásokkal van a baj,
hanem azzal, hogy eltűnik a centrum. Ezt nem lenne szabad.” Hát, sokaknak kellene hallgatni rá.
