Abban az időben, amikor a legjobb magyar költők alig vagy egyáltalán nem tudták publikálni saját műveiket, a múlt század ötvenes éveiben, felvirágzott a magyar műfordítás-irodalom.
Részben ennek köszönhetjük, hogy klasszikus költők sora jött divatba az olvasók és versmondók körében. Robert Burns, a 37 éves korában, 1795-ben elhunyt nagy skót költő versei magyarul 1959-ben jelentek meg, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Kálnoky László és más kiválóságok fordításában. Így aztán Burns ismert és népszerű lett nálunk is.
És ki más vette volna észre már száz évvel korábban is ezt a skót zsenit, ha nem Arany János? Az egész kötetben az egyetlen régi fordítás az övé. Ez a vers Az ördög elvitte a fináncot (The Deil’s Awa wi’th’ Exciseman).
Az ördög elvitte a fináncot
Jött az ördög hegedüszóval,
elvitte a fináncot;
és minden asszony igy kiált:
„Belzebub, éljen a táncod!”
Az ördög, az ördög,
az ördög e tánccal
oda van, oda van
oda van a finánccal.
„Cefrét verünk, főzünk italt,
lakomát csapunk, nagy táncot:
szépen köszönjük, Körmös úr,
hogy viszed a fináncot!”
Az ördög, az ördög,
az ördög e tánccal
oda van, oda van
oda van a finánccal.
„Van csárda-tánc, kuferces, lánc,
tudunk polkát és fráncot:
de legjobb tánc az ördögé,
hogy viszi a fináncot.”
Az ördög, az ördög,
az ördög e tánccal
oda van, oda van
oda van a finánccal.
The Deil’s awa wi’th exciseman
The De’ilcam fiddlin’ thro’ the town,
And danc’d awa wi’ th’ Exciseman,
And ilka wife cries, „Auld Mahoun,
I wish you luck o’ the prize, man.”
Chorus-
The De’il’s awa, the De’il’sawa,
The De’il’s awa wi’ the Exciseman,
He’s danc’d awa, he’s danc’d awa,
He’s danc’d awa wi’ the Exciseman.
We’ll mak our maut, and brew our drink,
We’ll dance, and sing, and rejoice, man,
And mony thanks to the muckle black De’il,
That danc’d awa wi’ th’ Exciseman.
The De’il’s awa, &c.
There’s threesome reels, there’sand foursome reels, There’s hornpipes and strathspeys, man, But the ae best dance eree’er cam to our lan’, Was-the De’il’s awa wi’ the Exciseman.
The De’il’s awa, &c.
Az adószedők persze soha és sehol nem voltak népszerűek. Szidni őket hálás írói-költői téma. Gondoljunk csak George Harrison Taxman-jére a Beatles Revolver című albumáról.
Voltak azonban írók, akik maguk is adószedők voltak. Miquel de Cervantesről, a Don Quijote szerzőjéről biztosan tudjuk, hogy két évig adószedő volt. Az adószedés nem hozott neki szerencsét, a rábízott pénzt letétbe helyezte, a pénz elveszett, ő pedig börtönbe került.
Burnsnek nagyobb szerencséje volt az adószedéssel. Pontosabban egy bizonyos adószedővel, akit inkább csak a poén kedvéért neveztem adószedőnek, ő ugyanis az adó egy speciális formájával, a vámmal foglalkozott.
Ő volt Edinburghban a Commissioner of Customs, vagyis a fő-vámfelügyelő. Adam Smithnek hívták.
Adam Smith, a szabadkereskedelem apostola, a liberalizmus védőszentje? Mit tegyünk, igen. Filozófus volt, a modern közgazdaságtan megalapozója, David Hume, a nagy filozófus és David Garrick, a kor nagy színészének barátja, James Wattnak, a gőzgép feltalálójának kollégája (szomszédos szobájuk volt a glasgow-i egyetemen), a kiváló ókortörténész Edward Gibbon és a kor nagy festője, Sir Joshua Reynolds klubtársa Londonban – és életének néhány évében magas rangú vámtisztviselő.
Olvasson tovább a témában:
Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól. Fordította Éber Ernő. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011.
Robert Burns válogatott versei magyarul.
Amúgy tipikus szórakozott professzor. Sokszor magában beszélt társaságban is. Egyszer beleesett egy főzőüstbe. Máskor úszás után háziköntösben tévedt a 15 mérföldre lévő szomszédos városba.
Amikor megkapta vámtisztviselői állását, becsületesen le akart mondani az egykori arisztokrata tanítványától kapott évjáradékról. A kor viszonyait is jellemzi, hogy az Earl ebbe nem ment bele, mert nem akarta, hogy azt higgyék, közpénzhez segítette egykori tanárát, hogy ne kelljen neki tovább fizetnie.
Egyik állásváltoztatása alkalmával hamarabb kellett befejeznie egyetemi szemináriumát. Személyesen fizette vissza a tandíj felét a diákjainak.
Műveit már életében Voltaire és Lessing olvassa és dícséri.
Ő maga így ír egy levelében a vámtisztviselőség okozta különös helyzetről:
« (…) nagyjából egy hete lehettem vámtisztviselő, amikor ránéztem a tiltott áruk jegyzékére (…) és miután megvizsgáltam saját ruházatomat, legnagyobb meglepetésemre megállapítottam, hogy alig akad olyan nyakkendőm, kravátlim, ingfodrom vagy zsebkendőm, amelynek viselése ne volna tiltva Nagy-Britanniában. Példát akartam mutatni és mindet elégettem. Nem tanácsolom neked, hogy megvizsgáld a magad öltözékét (…) »
[Ian Simpson Ross: The Life of Adam Smith. Oxford University Press, 2010.]
De mi köze volt ehhez Burnsnek?
Elég sok. Egyrészt Burns jól ismerte Adam Smith műveit. A skót felvilágosodás évtizedeiben járunk és ez a magas kultúrájú kereskedőnép ismeri a saját kultúrája értékét. Burns az Egy tetűhöz, melyet a templomban egy hölgy kalapján látott (To a louse on seeing one on a lady’s bonnet at church) című versében majdnem szó szerint idézi Smith Az erkölcsi érzelmek elmélete (The Theory of Moral Sentiments) című könyvének egyik híres passzusát, ezt:
«Ha olyan fényben látnánk magunkat, mint amilyenben mások látnak, vagy ha úgy látnának, hogy mindent tudnának rólunk, elkerülhetetlen volna az általános javulás.» («If we saw ourselves in the light in which others see us, or in which they would see us if they knew all, a reformation would generally be unavoidable.»
[Adam Smith: The Theory of Moral Sentiments. Penguin Books, 2009.]
Burns pedig ezt írja:
«Adná az ég, hogy hidegen
néznénk magunk, mint idegen;
nem botlanánk annyit, hiszen
szerény modorra
nevelne ez, sőt, úgy hiszem,
hitbuzgalomra.»
(Kálnoky László fordítása)
[Burns: Válogatott versek. Európa Könyvkiadó, 1959.]
Az eredeti még közelebb áll Smith szövegéhez:
«O wad some Pow’r the giftie gie us
To see oursels as others see us!
It wad frae mony a blunder free us,
And foolish notion:
What airs in dress an’ gait wad lea’e us,
And ev’n devotion!»
[Collected Poems of Robert Burns, Wordsworth Poetry Library, 1994.]
Burns azonban nem csak idézte nagy kortársát, hanem a segítségét is élvezte. Részben az ő segítsége révén kapott állást 1789-ben.
De hol? Most tessenek egy kicsit megkapaszkodni, kérem. A Sóhivatalban.
Robert Burns, a fináncokról szóló pompás dal költője 1789-ben sóhivatalnok lett. Köszönhetően annak, hogy a finánc és a sóhivatalnok, a filozófus és a költő, becsülték és szerették egymás műveit.
