Gyökeret ereszt-e a hill country blues Budapesten?
Van a bluesnak egy változata, a hill country blues, ahol az előadók nem tartanak be semmilyen sémát, mert nincs olyan, nem váltanak hangnemet, végig egy hangon szól a basszus. Ez egy végletekig leegyszerűsített repetitív zene, ami legfeljebb néhány másodpercre hagyja fellélegezni a versszakok végén hallgatót, amikor egyáltalán felosztható az ének versszakokra. Olyankor egy kicsit elengedik a tempót, de rögtön kezdődik az egész elölről. Erre a zenére szeleteltek volna az ötvenes években Mississippi állam lepukkant kocsmáiban, ha ismerték volna a szeletelést.
Földszagú zene, a monotonitása jó esetben mégis hipnotikus hatású.
A magyar közönségnek semmit nem mond R. L. Burnside, Junior Kimbrough vagy T-Model Ford neve, pedig a hill country komoly hatást gyakorolt a klasszikus rockzenére. Kevés olyan zenekar volt a műfajban a hatvanas, hetvenes években, amelyik legalább egy-két alkalommal nem kalandozott el ebbe az irányba.
Egy fiatalember, bizonyos Sam Redbreast Wilson gondolta úgy, hogy ezt a műfajt kell meghonosítani Budapesten, és Juke Joint Revival nevű zenekarával kiadta a Hillstomp Boogie című lemezt, rajta öt számmal. Az ő véleménye szerint a műfaj hatásának a bemutatására a Rolling Stonesnál alkalmasabb lenne megemlíteni a korai Iggy Popot, a White Stripest vagy a Black Keyst. (Ez utóbbi egyébként egy teljes lemez szentelt Junior Kimbrough szerzeményeinek, akit otthonában több ismert előadó, többek között Iggy Pop és Bono is felkeresett.) Ezeknek az előadóknak a produkciói közelebb állnak a hill countryhoz, ami nem az egyedüli „egyakkordos” blues típus. A hill country ritmikája szerinte fife and drum marching band-ek dobkíséretéből alakult ki. A fife az a hatlyukú fafuvola, amivel angolszász területeken a hadba vonuló katonákat kísérték (amikor éppen nem dudával), rengeteg dobbal kiegészítve, és alapjául szolgált egy, nálunk a hardcore bluesrajongók által sem igen ismert műfajnak is, ahol ez a dallamhangszer. Én se tudnék róla, ha nem kérem ki az előadó véleményét.
A hill country ezeknek a doboknak a ritmusát vette át. A kapcsolat a fife and drum helyi (észak-Mississippi-beli) változata és a hill country között elég egyértelműnek tűnik például az alábbi felvétel alapján:
Redbreast Wilson és a Juke Juint Revival Hillstomp Boogie című, 2015 decemberében megjelent, négy saját és egy R. L. Burnside (Poor black Mattie)-szerzeményt tartalmazó lemeze nem virtuóz munka, de nem is kell annak lennie. A gitár ugyanazt a témát ismételgeti, a basszus az egyeket játssza, persze jó, hogy van benne egyáltalán basszusgitár. (Eredetileg különben az egy szál előadó hüvelykujja töltötte be ezt a tisztséget.) Minden hang a helyén van, precíz, pörgős munka, ami megteremti azt a rusztikus hangulatot, amit a borító ígér.
Nincs mellébeszélés,
az énekhang csak mesél, de közben olyan telt, amit egy ilyen vékony sráctól nem vár el az ember. A harmadik, majd az utolsó számban megjelenik David Eugene Edwards hangszíne, a Woven Hand vagy a 16 Horsepower zenéjének misztikus felhangjai nélkül. Az album a rövidsége miatt egységes és tömör. A tavaszra tervezett következő akusztikus lemez, ezúttal a Juke Joint Revival nélkül, nagyobb műfaji változatosságot mutat majd.
A Hillstomp Boogie-t jó fogadtatása ellenére csak a koncerteken lehet beszerezni, a következő albumot szélesebb körben terjesztik majd. A szólólemez megjelentetése ellenére a Juke Joint Revival az album megjelenése óta változatlan formában létezik, Redbreast Wilsonon kívül tagja Nagy Marek basszusgitáron és Danny Bain dobon.
Úgy gondolom, Sam Redbreast Wilson stabil tábort teremthet magának, ami azonban a műfaj hazai népszerűségéből következően, és mert ez a zene kis helyeken, kocsmákban szól hitelesen, nem lesz túl nagy, de úgy látom, nem is ez a célja.
