Barokk legyünk, vagy szabadok?

Aktív régizenészként, vagy a koncertpódiumok műsorkínálatát böngészve mostanság egyre gyakrabban érzem, nagy szükség lenne az „autentikus” előadásmód alapkérdéseinek újbóli felvetésére. Ezekről szeretnék szót ejteni időnként ebben a blogban.

Mióta a koncertek és előadók árucikkekhez hasonló piaci „termékek” lettek, marketingjük is a piac törvényeihez igazodik. Hangzatos reklámokban, óriásplakátokon, rádiók ajánlóműsoraiban, CD-borítókon gyakran hallhatjuk, olvashatjuk az „autentikus hangszereken”, „régizenész specialisták” közreműködését hirdető mondatokat.

Egy jól ismert hasonlattal élve, az „autentikus”, „historikus” címkék alatt éppen annyi bóvlival és minden szakértelmet nélkülöző előadással találkozhatunk, mint amennyi hamisítványt lelhetünk az „organikus” jelzővel ellátott élelmiszerek polcain. Nem minden esetben mérgezőek ezek, de ízvilágunkat, zenei ítélőképességünket, stílusérzékünket tudat alatt is befolyásolhatják.

„Aki ízlés nélkül ruházkodik, testi épségét még nem veszélyezteti. De a művészetben a rossz ízlés valóságos lelki betegség, amely kiéget a lélekből minden fogékonyságot.” (Kodály Zoltán)

Egy átlagos „fogyasztó” számára a fenti jelzők magukban nem sokat jelentenek, de az igazsághoz tartozik, hogy sokszor a zenekari zenészek sincsenek tisztában azzal, milyennek kéne egy „korhű” előadásnak lennie.

Így nem meglepő Charles Rosen zenetudós véleménye sem: „mint a legtöbb dolgot, úgy a zenét is általában rosszul játsszák”. Mint minden mozgalom, a régizenélés is felhígult az idő haladtával. Az 1970-es évek kutató, felfedező hozzáállása ma már csak kisebbségben van jelen. A legtöbben inkább a könnyű siker, gyors karrier, vagy egy új hakni lehetőségét látják a „historikus” trend követésében. Ebben a helyzetben azt hiszem megérett az idő (már csak az érdeklődő koncertlátogatók felvilágosítása kedvéért is) a historizmushoz tartozó alapfogalmak eredeti jelentésének tisztázására.

  • Autentikus előadás: Gustav Leonhardt szép megfogalmazását használva „Olyan játékra törekedni, amely a zeneszerző egy kortársa számára is érthető lenne”, azaz tetszene a szerző saját korában, ismerősnek és nem szokatlannak hatna számomra, sok régizenész társammal egyetemben, ennek alapvető feltételei:
  • Historikus hangszerapparátus: hangszerek (vagy leginkább ezek pontos kópiái), melyek a szerző korában is használatban voltak.
  • Historikus hangszer- és énektechnika: korabeli írott források és képek alapján rekonstruált előadói gyakorlat, amely megfelel a kor hangszereinek és stílusának.
  • A zene funkciójának megfelelő méretű előadói apparátus és akusztikus környezet.

Mindezek együttesen csak elenyésző számú koncerten valósulnak meg a mostanság szokásos gyakorlatban.

Hogy miért? Leginkább a gyors karrier vágya miatt. Sokan meghátrálnak a régi hangszeres technikák nehézségeivel szembesülve. Különösen, mivel az ezeken a hangszereken létrehozott hangzásélmény alapvetően különbözik a még ma is érvényes, megszokott és kedvelt romantikus előadásoktól, s így sokak számára, első hallásra idegenül hangzik. Megoldásként tehát karmestertől hangszerkészítőig mindenki kompromisszumokat keres, hogy a régebbi korok hangzásvilágát a mai fül számára elfogadhatóvá tegyék.

Ilyen feltételek mellett azonban „historizmusról”, „korhűségről” beszélni nevetséges. Ha nem vagyunk igazán kíváncsiak a régi korok hangzására, és csak annyit változtatunk hangszereinken, játékmódunkon, amennyi a látszat kedvéért feltétlenül szükséges, akkor végeredmény egy se hús, se hal produkció lesz, egy historikusnak kikiáltott díszlet-hangszerekkel és a jól eladható „korhű” jelzővel felcímkézett kollektív csalás. Ebben azonban előadó és közönség is jól érezheti magát, hiszen nem kell kilépnie a komfortzónájából és látszatra mégis mindenki „trendi” lehet.

Zenészek részéről mindehhez önigazolásként számtalan elmélet, vélemény kínálkozik:

  • úgysem lehet pontosan tudni, mi volt régen, akkor is különböző ízlések voltak
  • mai közönségnek játszunk, ma kell a darabnak érvényesülni
  • a saját érzéseinket kell a darabban megmutatnunk, úgy ahogyan nekünk tetszik
  • az igazán korhű előadásból nem lehet megélni, nem eladható

Mindezekben természetesen sok (rész)igazság van, de egy régebbi kor esztétikájának, szabályrendszerének ismerete nélkül annak zenéjét csakis saját egónkhoz idomítva interpretálni (mindezt többnyire egy romantikus hangzásképpel) tulajdonképp modern kori előadó arroganciánk része, amely a zenei fejlődésbe vetett naiv hiten alapul.

Ha a zenét nyelvként fogjuk fel, ahogyan a barokkban, klasszikában ténylegesen az volt, (saját, korszakonként változó retorikával, divattal, a kor hallgatói számára érthető kommunikációval, szinte szövegszerűen követhetően) akkor az elmúlt négyszáz év zenei termését ugyanazzal a (egyébként már szintén rég divatjamúlt és hiteltelen) romantikus, helyi elemekkel megtűzdelt dialektussal beszélni enyhén szólva is furcsa. Csoda, ha a közönség a darab mondanivalójából egyáltalán felfog még valamit. Az, hogy a játszott repertoár nyolcvan százalékát régebbi korok zenéi teszik ki tovább nehezíti a művek befogadhatóságát, amelyeket egy teljesen más képzettségű közönség számára írtak. A legtöbben ma meg sem próbálják ezeket a korszakokat megérteni, csak a slágerként belőlük kiemelt, jól ismert darabokat hallgatják újra meg újra, koncertről koncertre.

Ebben a mai, remixekkel, különböző minőségű crossover és világzene produkciókkal tarkított zenei életben, beláthatjuk, nem is olyan könnyű a hallgatóság élete. Nem létezik már kizárólagos korstílus, ami ízlését meghatározhatná. A mindenütt háttérzajként körülvevő zeneáradatból a számunkra tetsző, „hiteles” verzió(k?) kiválasztása is már csak keveseket érdekel.

A zenei értékek felfedezésében, továbbadásában, a darabok „autentikus” előadásában tehát ma még nagyobb a művészek felelőssége, legyen szó akár „korhű” akár más produkcióról. Minden előadás az előadó döntésein (így közvetve intelligenciáján, „nyelvismeretén”, kompetenciáján) alapul. Tudatában kellene lennünk, mi adja a művek értékét, ha ezekkel a kincsekkel szeretnénk gazdagítani a hallgatóságot.

A szerző véleményéhez legközelebb eső verzió és a „hiteles” előadás témáját folytatva a jövőben itt a blogon szándékomban áll koncertfelvételek hasonló szempontok szerinti elemzése is.

Addig is álljon a bejegyzésben pár videó annak illusztrálására, milyen tág paletta áll rendelkezésére annak, aki egy mű „hiteles” előadását keresi. Tessék, csak tessék! Szabad a választás!