Kodály Zoltán zeneszerzőt, népzenekutatót és zenepedagógust, valamint Ion Marin karmestert a hangok szeretetén kívül látszólag semmi sem köti össze. Az egyikük hazájában élve és dolgozva tett szert nemzetközi hírnévre, míg a másik korán elhagyta szülőföldjét, hogy felépíthesse karrierjét. Két különböző generációt és két eltérő nációt képviselnek, ám eltávolodva a felszínes nézőponttól a párhuzamosságok még a végtelen előtt találkoznak.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Tulajdonképpen akár a személyes benyomást sem zárhatjuk ki teljesen, hiszen Kodály halálakor a kis Marin már hatéves volt, ráadásul édesapja, Constantin Marin karvezetőként kereste kenyerét, így a Kodály-módszert és a magyar komponista kórusműveit bizonyosan ismerte. Érdeklődési körükre is a tágasság jellemző:
Kodály a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakát is elvégezte,
később a MTA tagja, majd elnöke lett, Marin pedig a filozófia tudományában és a vallástörténetben mélyedt el. Bár a zenepedagógussal ellentétben a karmesternövendék figyelmét nem keltette fel a népzene világa, gyökereit sohasem tagadta meg.
Máig románnak vallja magát és hálával gondol hazájára, ahol számos lehetőséget kapott a kibontakozása. Tanulmányait három országban végezte (a bukaresti George Enescu Akadémián, a salzburgi Mozarteumban, valamint a sienai Accademia Chiggianán), majd huszonegy évesen a Transylvania Filharmonikusok zeneigazgatója lett.
Amikor huszonhat évesen elhagyta Romániát, hazaárulásért hét esztendőre ítélték, így csak 1989 után látogatott el ismét szülőföldjére.
„Az én hitvallásom a szabadság, amelynek elvesztését nem csak a börtön jelentheti. Rá kellett jönnöm, hogy mások függetlenségéért nem, csak a saját szuverenitásomért harcolhatok. Nagy árat kellett fizetnem érte, hiszen külföldön mindent elölről kellett kezdenem úgy, hogy a régi énemet sem akartam elveszíteni” – nyilatkozta a dirigens egy korábbi interjúban.
A ma már osztrák állampolgárként Svájcban élő muzsikus a Londoni Filharmonikusokat, az Izraeli Filharmonikusokat, a Montreali Szimfonikusokat és a drezdai Staatskapelle zenekarát is vezényelte. Operakarmesterként olyan világsztárokkal léphetett fel, mint Plácido Domingo, Angela Gheorghiu, Cecilia Bartoli és Dmitrij Hvorosztovszkij. Háromszor jelölték Grammy-díjra, lemezeit a legnagyobb kiadók (Deutsche Grammophon, Decca, EMI, Sony, Philips) gondozzák, a Diapason D’Or és a Német Lemezkritikusok Díjának birtokosa. Kodály háromszoros Kossuth-díja, Corvin-koszorúja, az amszterdami Concertgebouw és a Chicagói Filharmonikusok megrendelései, a Magyar Népzene Tára kötetei szintén kimagasló művészi nagyságról árulkodnak.
Marin és Kodály között Ligeti György személye is kapcsolódási pontot jelent. Az idős zeneszerző egykori pártfogoltja ugyanis dolgozott már a román karmesterrel, aki így nyilatkozott róla:
„Fenomenális és inspiráló volt Ligeti György jelenléte. Ha lángelmékkel kerülök kapcsolatba, kétszeres sebességre kapcsolok, hogy mindent megérthessek abból, amit közvetíteni akarnak.”
A zenei műveltség terjesztése iránti szenvedély szintén jellemző mindkettejükre. Amíg a magyar komponista országos mozgalmat hozott létre és speciális módszert dolgozott ki, addig Ion Marin a Cantus Mundi és a Symphonia Mundi nevű kórusprojekteken keresztül segíti a hátrányos helyzetű gyermekek társadalmi integrációját. Ennek fényében nem meglepő, hogy Kodály halálának ötvenedik évfordulóján,
március 6-án ő vezényli a zeneszerző műveiből összeállított estet
egy olyan helyszínen (az Erkel Színházban), amelynek missziója szintén a zene mindenkit összekötő erejéről szól.
