Azon gondolkoztam, hogy mi lehet még az a dal, amely felvehetné a versenyt a Szomorú vasárnappal. Valami, ami legalább akkora hatással bírt a korabeli közönségre, továbbá meghatározó tudott maradni évtizedeken át, a mai napig is sarkalva arra előadókat, hogy feldolgozzák, az embereket arra, hogy dúdolgassák, továbbá hogy valaki egyszercsak megblogolja azt.
Két nóta jutott eszembe: a Lili Marlene és a Bicska Maxi. E ponton azonban elbizonytalanodtam: párhuzamot vonni a Szomorú vasárnappal nem kívánván, melyiket is emeljem be e vasárnapra a blogposztba. Melyik úton induljak el?
Az egyik mégis csak egy oratorikus mű – koherenciájából kiragadott, és önálló életet élő – egy darabja, a másik pedig egy történelmileg megosztó szerzemény. Valamint elméláztam azon is, hogy milyen asszociációk mentén öltsem egybe akármelyiket is e blog címadó dalával. Itt viszonylag könnyű dolgom volt:
- A – Lili Marlene: Marlene Dietrich (mint originális), Hernádi Judit (mint ki énekelte ezt is-azt is) … – könnyű kör.
- B – Bicska Maxi: Lotte Lenya (autentika), Lotte Lenya és Louis Armstrong (duett a’la Mack the Knife), Louis Armstrong – Billy Holiday: Gloomy Sunday… – mondjuk.
Mindkét lajtsrom szép ívet írna le mind muzikálisan, mind zenetörténetileg. Amennyiben most gonosz akarnék lenni, megszavaztatnálak Benneteket, hogy mi legyen: A, vagy B, s így időt nyernék a továbbgondolkodáshoz, de aztán arra jutottam, talán az lenne a legszerencsésebb, ha mindkét verziót felvonultatom itten két héten keresztül.
Döntsön a szerencse! Feldobok egy pénzérmét. Fej: A, írás: B.
#};>Đ@<äł# … írás.
Bertold Brecht remekét Kurt Weill zeneszerezte meg – leginkább – felesége, Lotte Lenya számára.
A Koldusoperát – gondolom e blog olvasói számára – elmagyarázni felesleges, inkább azt lenne célszerű bemutatni, hogy popkulturálisan legannyira odatette magát, mint Jávor-Seress a Szomorú vasárnappal. A mű preambulumaként felcsendülő nóta nem csupán Lotte Lenya rekedtes, meg-megbicsakló hangjának áll jól, de a férfiak krémje is ajkára emelte: többek között az örök Frank Sinatra, a fentebb már említett Louis Armstrong,
továbbá Kevin Spacey, a kocsmahangulatot remekül bíró Nick Cave, a keményvonalas Robbie Williams, a vajdaivilmos per kóborjános-imitátor Dee Snider, az első-randik elengedhetetlen aláfestője Sting, továbbá egy újabb nedvesbugyi-felelős Michael Bublé. De a hölgyek sora sem elhanyagolható: Ella Fitzgerald, Marianne Faithfull, Cyndi Lauper.
Valamint bűn lenne kihagyni a felsorolásból a gendersemleges Muppet Show-feldolgozást. Megannyi – legalább annyi – feldolgozás, mint a mi Szomorú vasárnapunk kapcsán.
Sok színházi és filmes megvalósítás mellett az elmúlt 80 évben a mű vizuális kiterjesztéseként rengeteg plakát, képregény és festmény is született a témában, elevenedett meg az angolszász kultúrkörbéli gyerekek és felnőttek farsangi (am. halloweeni) kosztümjeként. Igazodási, hivatkozási ponttá lett az évtizedek folyamán. Pont (bár talán kissé másként), mint a mi dalunk.
S emígyen a végére álljon itt mementóként a Billy Holiday – Louis Armstrong páros örökbecsűje, mit külön-külön, s együtt is korongra vettek és amely – a városi legenda szerint – elindította a Seress-nótát a világhír felé… khm.
