Mit gondolt Schönberg és Bartók a hangfelvételekről?

Bartók Béla

„A rádió és a grammofón hovatovább olyan istencsapássá fog fejlődni, amely felér az egyiptomi hét csapás bármelyikével, sőt még túl tesz azon, mert végeláthatatlan…”- nyilatkozta egykor Bartók. A korai elektromos felvételek időszakának néhány kiemelkedő zeneszerzőjétől és karmesterétől mutatunk be olyan gondolatokat, melyek áttételesen – pro és kontra – a zenefelvételek korabeli fogadtatásán keresztül azok hangzásesztétikai megítéléséről is képet adnak.

Schönberg már 1928-ban úgy érezte, hogy „a rádióadásban a hangi entitásoknak egy kis része is elegendő az összes zenei gondolat kifejezésére, mert a gramofon és a különböző gépi közvetítő eszközök olyan tiszta hangzásokat fejlesztenek ki, hogy képesek leszünk sokkal kevesebb hangszerre írt darabokat írni rájuk”. E megállapítás burkoltan azt is magába foglalja, hogy a túl tömör, „vastagon hangszerelt” zenék (még ma sem) szólnak eléggé tisztán és világosan a hangszóróból. Figyelmet érdemel a dátum: 1928, tehát 8 évvel az első hivatalos rádióadás beindítása és 3 évvel az elektromos hangfelvétel megjelenése után járunk!

Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.

Arturo Toscanini

Toscanini munkássága egy hosszú időre szorosan összeforrt a rádiózással: 1937-től csaknem két évtizedig állt az NBC Zenekar élén, ahol az emlékezetes, hétvégi fő-műsoridőben közvetített és óriási hallgatottságnak örvendőhangversenyeket vezényelte. Ő is eltávolodott a koncerthangzástól: áttetsző hangfelvételei az akkori esztétikai igényeknek megfelelően rendkívül rádiószerűek, „csont szárazak”, ahogyan egy későbbi esztétikai írásban olvashatjuk.

Ám negatív vélemények is elhangzottak, mint pl. Bartók Béláé, aki 1937-ben egy előadáson többek között az alábbiakat fejtette ki:

„…magasabb esztétikai szempontból a zenei rádióközvetítés is csak afféle pótzene, amely – egyelőre legalábbis – semmiképp sem helyettesítheti az élő zenének helyszíni hallgatását […]a legjobb rádióvevő vagy grammofón is csak közelről élvezhető annyira, amennyire, de bizonyos távolságon túl már csak förtelmes krákogás és recsegés […] a rádió és a grammofón hovatovább olyan istencsapássá fog fejlődni, amely felér az egyiptomi hét csapás bármelyikével, sőt még túl tesz azon, mert végeláthatatlan…”

Ugyanakkor pozitív véleménye, hogy „azoknak számára, akik hangversenyek rendes látogatói, akik nem mondanak le a magukvégezte zenélésről, akik tudatában vannak a rádióközvetítések fogyatékosságának és azt esetleg a közvetített művek kótából történő egyidejű olvasásával ellensúlyozzák, azok számára nagyon tanulságos lehet a rádió, mert egyébként számukra elérhetetlen helyekről jövő közvetítésekről is valamelyes képet ad nekik”.

Wilhelm Furtwängler

Bartók jóslata abban a tekintetben beigazolódott, hogy ma már mindenütt szól a gépzene, akár akarjuk, akár nem. A zenehallgatás elvesztette korábbi szakralitását, nem jelenti számunkra azt a felemelő, ünnepi érzést, amelyet régebben kiváltott. S azt sem szabad elfelejtenünk, hogy véleményét az 1930-as évek derekának hangzásminősége alapján fogalmazta meg, gondolataiban az „egyelőre legalábbis” magában hordozza, hogy a hangzásminőség javulása nyomán véleménye is kedvezőbbé válhat. Végső soron nem ütközik kortársainak pozitív gondolataival, csupán az élő koncerthallgatás szempontjából aggódik a zenehallgatás tisztaságáért.

Ugyancsak az élő koncerthallgatást részesíti előnyben Wilhelm Furtwängler 1932-ben: „A vitaminmentes, ízetlen és erőtlen utánzatot, amiben a rádióhallgatók egy koncertből részesülnek, valóban csak azok tarthatják a hangverseny teljes értékű pótlékának, akik már nem tudják, milyen egy igazi koncert.”

Dohnányi Ernő

Ugyanakkor Dohnányi Ernő a Magyar Rádió főzeneigazgatójaként azzal a kérdéssel is foglalkozott, hogy a zene belső szerkezete, hangszerelése milyen kapcsolatban áll a gépi hangközvetítéssel. Abban az időben írott művein jól nyomon követhető az a célkitűzés, hogy azok rádióadásban is tisztán, áttetszően szólaljanak meg. Vázsonyi Bálint így ír Dohnányiról szóló könyvében:

„Akárhányszor rádióban zongorázott, kísérletezett hangszere és a mikrofon közti viszonylat titkainak feltárásával, aminek az eredménye az lett, hogy a zongoraművészet technikáját sikerült tökéletesen alkalmaznia a rádió új követelményeihez. Mint komponista azon kísérletezett, hogyan lehetne a zenei hangszíneket tökéletesen az éterbe juttatni, milyen harmonizálás, milyen hangszer összeállítás a legmegfelelőbb a rádiónak…”