Megrendítő napló, családtörténet, időtlen dialógus, a lélek faggatása, korrajz és nyelvi remeklés – mindez a Jadviga párnája Závada Pál 1997-es sikerregénye, amelynek két fő motívuma a valakihez tartozni vágyás és a hiány. Ebből az alapanyagból készült a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadása.
A színház ajánlója arról, mi mindent sűrít az alapanyag
A Jadviga párnája megrendítő napló. Három szerző által több mint hatvan év alatt lejegyzett szövevényes családtörténet, mely a XX. század történelmének viharaiban teljesedik ki, és zárul le örökre.
A Jadviga párnája időtlen dialógus. Osztatní András és Palkovics Mária Jadviga házasságának letaglózó története. Két ember elhallgatásokra és távolságtartásra épülő kapcsolatának meséje, akik egy könyvecske lapjain vallanak egymásnak az elmúlt idő áthatolhatatlan falán keresztül. A lapokat végül – számos megjegyzéssel kiegészítve – egy harmadik naplóíró szerkeszti szomorú párbeszéddé.
A Jadviga párnája a lélek faggatása. Az emberi psziché rejtett tereinek feltérképezésére tett nagyszabású kísérlet. A romlás, az elidegenedés, a felszámolódás krónikája. Lelket és testet gyötrő és gyönyörködtető belső utazás. A szélsőséges, ép ésszel felfoghatatlan kötődések analízise.
A Jadviga párnája részletekbe menően pontos korrajz. Egy többségében szlovákok lakta, délkelet-magyarországi falu zártságában is sokszínű közösségének széthullás-története az első világháború utáni felfordulásban, a zavargások, a vörösterror, a román megszállás, Trianon káoszában.
A Jadviga párnája nyelvi remeklés. Olykor líraian gyönyörű, olykor szikár és tárgyilagos. Három ember különböző stílusban írott, egymásba fonódó önvallomása, mely egy teljesen új adaptációban, a belső monológok, az elbeszélés és a megjelenítés folyamatos, szétszálazhatatlan szövedékében bontakozik ki.
A Jadviga párnája című regényből készült mozifilm, és ez a mű második színházi feldolgozása.
A rendező, Mezei Kinga számára a „Jadviga nagyon szép történet, olyan anyag, amivel szívesen foglalkozom. Az emberről magáról lehet megszólalni általa, mindenféle flikkflakk, filozofálgatás nélkül.” Mezei Kinga rendezései mindig történeteket mesélnek, mindig nagyon finoman líraiak és mindig nagyon finoman játékosak. Állandó alkotótársával, Góli Kornéliával készítették a színpadi szövegváltozatot, amelyben megtartották a regénybeli naplóformát, és a három elbeszélő, a naplót elkezdő Osztatní András, azaz Ondris, a naplót továbbíró fia, Miso és Ondris felesége, a naplót megtaláló, azt kommentáló feleség-anya, Jadviga vallomásaiból bontsák ki a történetet, a színpadi helyzeteket pedig az „írás−mesélés−belső monológ”-állapotokból fejtsék ki, bújtassák elő.
„Önmagában véve nagyon megrendítő, hogy két ember, akik úgy töltenek el egymás mellett éveket házastársként, hogy soha igazán egymás lelkébe nem tudnak behatolni, soha igazán megmutatni önmagukat és a másikat nem képesek, egy naplókönyvön keresztül tárják fel a másik előtt titkaikat, lelki vívódásaikat, igazi énjüket – fogalmazott Mezei Kinga. – Szavakba burkolóznak, de ezek a szavak nem idejében érkeznek. Vagy azért, mert akinek íródnak, még nem olvashatja őket, vagy azért, mert már nem tudja olvasni. Ez olyan fájdalmas és bosszantó, hogy az ember beleremeg…
Szavakba csomagolt érzelem, szavakba csomagolt keserűség, szavakba csomagolt kapcsolat ez, de a szavak mellé nem a megfelelő időben társulnak a könnyek, a mosolyok, a gesztusok, a megnyilvánulások.
Jadviga sok év távlatából ír bele a jegyzetkönyvbe, s olyan érzéseket, gondolatokat közöl benne, amiket talán ha megfelelő időben, szemtől szembe fogalmazott volna meg a férjének, Ondrisnak, máshogy is alakulhatott volna kettejük emberi találkozása.
A vajdasági Mezei Kinga legutóbb a Kolozsvári Állami Magyar Színházban készített Csipke című produkcióval vett részt a versenyprogramban. Az az előadás megkapta a közönségdíjat.
De ugyanez Ondrisról is elmondható, aki vívódásait a könyvével osztja meg ahelyett, hogy a benne feltoluló feszültségeket, kérdéseket őszintén feltárná a szeretett nő előtt, s így talán lenne esélyük a közelkerülésre. Vajon hányan vannak, vagyunk a világban, akik a naplónkkal beszélgetünk inkább, és elmegyünk a mellettünk élők mellett, mert képtelenek vagyunk felvállalni magunkat, a gyengeségeinket, a hibáinkat vagy a frusztrációinkat? Képtelenek vagyunk kitárulkozni, még szépen belehalni sem tudunk egy szerelembe… Sokszor elmegyünk egymás mellett úgy, hogy csupán annyi a bűnünk, hogy nem tesszük meg az alapvető, emberi, elemi gesztusokat a másik felé, vagy lusták vagyunk szóra nyitni a szánkat, hogy a másikban vagy magunkban feloldjunk egy problémát, feszültséget, kimondjunk dolgokat.”
Lapozza fel online a fesztivál programfüzetét ide kattintva!
A Jadvigát alakító Sárközi Nagy Ilona szerint „olyan érzés olvasni a regényt, hogy ez rólunk szól. Minden családban vannak történetek, de a dagonyát, amiben tapicskolunk, nagyon ismerősen jegyzi le Závada. A történet Magyarországon játszódik egy szlovák közösségben, s ugyan mi, magyarok épp kívülállóak vagyunk, de egy magyar közösség ugyanígy reagálna arra, hogy a nemzeti öntudatával meddig mehet el, és hol teremtődnek konfliktusok. Érdekes ez a fordított helyzet. Azt mutatja meg, hogy nem az a lényeg, hogy ki milyen nemzetiségű, hanem hogy ki milyen ember, és egy közösségben hogyan működik. Hogy hogyan generálódnak a feszültségek, míg egyszercsak elkezd égni a világ. Most is, ha kinézünk az utcára, vagy kinyitunk az interneten egy kommentsorozatot, fogom a fejem: mi okozza, hogy mi emberek ilyen indulattal, ennyire megalázó módon írunk egymásnak? Forrongás van, mint a regény idejében is.”
Závada Pál: Jadviga párnája – Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen
Színpadi adaptáció: Góli Kornélia
Dramaturg: Oláh Tamás
Koreográfus: Katona Gábor
Díszlettervező: Ondraschek Péter
Jelmeztervező: Bodor Kata
Zeneszerző: Mezei Szilárd
Rendező: Mezei Kinga
Az előadás a POSZT-on június 8-án látható. Bővebb információ és jegyvásárlás
