Amerikai pszichológusok vizsgálták, mennyi ideig tudunk egy eseménysorra, egy karakterre koncentrálni. Mikor kezdjük még az izgalmasabb felolvasásokat is unni. Mikor kell bekövetkeznie a történetben drasztikus változásnak ahhoz, hogy egy filmet élvezni tudjunk. A koncentrálás ideje úgy cirka negyvenöt perc. Eddig tart egy iskolai óra is. De akkor is el tudjuk unni magunkat, ha negyvenöt percig csak a matek megy. Nekem a gimnáziumi matekórák már kifejezetten kínszenvedést jelentettek.
Az amerikai pszichológusok szerint ha húsz percig nem történik semmi, tehát a tanár csak törteket ír fel a táblára, akkor a figyelmünk lankadni kezd. Érdeklődésünk hanyatlik. A megfejtésre tett erőfeszítésünk egyre kevésbé valószínű, hogy eredményes lesz. Ezen a megfigyelésen alapszik az amerikai film két alapvető modellje, a Syd Field-paradigma, meg a Hős útja modell. Syd Field szerint körülbelül húszpercenkét váltani kell egyik szekvenciáról a másikra. Egy film nyolc szekvenciából épül fel: mindegyiknek van saját hőse, van saját története. Ugyanakkor összekapcsolódva egy egységes történetet adnak ki. A szekvenciákat fordulópontok választják el egymástól. Ezek a váratlan események kizökkentve a nézőt felfrissítik az érdeklődését.
A hős újabb kihívás előtt áll, lássuk, meg tud-e felelni. Már azt hittük elbukik, de mégsem. Ilyesfajta események a fordulópontok.
A Hős útja modell ezzel szorosan összefügg, de az közelebb áll a mítoszok, a mesék világához. A legutóbbi pontos leírását nem véletlen, hogy egy magazin karácsonyi gyerekszámában láttam. A kört leíró történetmodellt Joseph Campbell jegyezte le Az ezerarcú hős című könyvében, melyből még fogok biztosan idézni. Ez a modell jelenik meg a Ringben is. Ez a modell az alapja a Star Warsnak, A Gyűrűk Urának. És ez a modell is egyre jobban alkalmazkodik a Syd Field-paradigmához. Vagyis a hősnek hétköznapi élettől a kalandra hívásig, a kalandra hívástól a küszöbátlépésig, az ellenféltől ellenfélig vezető útja húsz-huszonöt perces etapokból áll. Az amerikai film ehhez szoktatja hozzá a nézőt: a huszonöt perces szekvenciákhoz. Ha ennél hosszabb ideig tart egy szekvencia, elkezdünk fészkelődni a moziszékben.
Ha az ifjúság számára elérhetővé akarjuk tenni a Ringet, akkor számolnunk kell azzal, hogy
bármilyen érdekes is a történet, nehezen fogják elviselni a fiatalok, hogy két ember negyvenöt percen keresztül áll egy barlang előtt és beszélget.
Még ha be is avatjuk őket a Ring összefüggéseibe, megmutatjuk nekik, hogyan hullámzik végig egy vezérmotívum (ezen egykor bevett terminus technikust a mai Wagner-szakirodalom már nem használja, de maradjunk most ennél) a művön, a Siegfried első felvonása sok lesz egy mai huszonévesnek. M. Tóth Géza érzi és tudja ezt. És úgy mégis érzem, tehetetlenül áll a Wagner-operák hosszú szekvenciái előtt. Elsősorban azért, mert az a koncepció, amire építette a rendezését, miszerint az a fogyasztói társadalom kritikája – A Rajna kincsében plázában vagyunk, A walkür elején Sieglinde bevásárlószatyrokkal jön haza – nem tartott ki a harmadik részig sem. Azt sem variálni, sem árnyalni, nem lehetett már tovább.
A Rajna kincse fantasybirodalmának és a Siegfried barlangjának találkozása valóban előidézheti azt az illúziót, ami minden Wagner-rendezés legalapvetőbb feladata: az időtlenben, az időn kívüli térben járunk, ugyanakkor ez a rendezés adós marad azzal (ahogy egyébként sok híres rendezés is), hogy felmutassa azt, hogy ezzel az időn kívüli cselekménnyel Wagner képes a mindenkori polgár, a hétköznapi létező érzelmi és egzisztenciális dilemmáit is ábrázolni.
Az animációs betétek azt az érzést erősítik, hogy a rendező tisztában azzal, hogy a cselekmény élvezetéhez szükséges a figyelmet felrázni. És ezt a rendezés egészétől egyre idegenebb formát erre használja.
Ezek az animációs betétek olyanok olykor, mint egy lángra fújt graffiti, mint egy tértanulmány, mint egy illusztráció a káoszelmélethez – fraktálok és társaik – és olykor, mint Douglas Trumbull analóg víziói. Trumbull készítette a csillagkapu-látomást a 2001 Űrodüsszeiához, később a Szárnyas fejvadász és Az élet fája című filmek látványelemeit. De míg minden Trumbull-látvány szervesül az adott filmbe, itt az animációk egyre inkább leesnek a rendezésről. Egyetlen hasznuk, hogy valami más történik, mint addig, és így valóban segítenek abban, hogy ne nagyon unjuk el magunkat. Az időtlenség és a téren kívüliség megteremtésének már nem olyan fontos elemei, mint A Rajna kincsében. Ugyanakkor az onnan a Siegfried végére betérő figurák, a fantasybirodalomból átkolbászoló manócskaszerű lények, már nem csak, hogy nem erősítik azt az érzést, hogy kiléptünk az időből vagy a földi élet előtti időben vagyunk – hanem inkább csak zavaró, majdnem komikus elemek, ahogy táncolnak, testüket csűrik-csavarják.
Nem szerettem volna rendes kritikát írni, teljes és mélyreható elemzést a rendezésről meg az énekesekről. Nem szerettem volna olyat írni, amiben minden énekesre kitérek, külön elemezve, hogyan építi fel a szerepét, a dallamíveket Sümegi Eszter vagy Egils Silinis. Mikor vesz – szerintem – túl gyors tempót, az egyébként mindvégig rendkívüli koncentrációval vezénylő, és ismét nagyszerű Halász Péter. Aki, nagyon kívánom, jó lenne, ha egyszer, négy egymást követő estén is vezényelné a teljes Ringet. De annyit azért mindenképpen megemlítenék, hogy bár Kovácsházi István nekem most nem volt meggyőző – a hangja nekem Siegfriedhez túl lágy -, és Marcus Jupithertől sem ájultam el – ámbár kétségtelen, hogy jó énekes -, az elsőként említett két énekes munkáját mindenképpen méltatni kell. Sümegi Eszter érzékeny Brünnhilde, aki a szerep minden mélységét átéli, szopránja érett és erős, megfelelő ehhez a szerephez. Egils Silins is remekül teljesített Vándorként, és nagyszerű Fafner volt a nekem kicsit néha túl sok, de a sárkányhoz remekül illő Rácz István. Ha csak hallgatom, azt gondoltam volna, ez egy világszínvonalú, lehengerlő előadás, méltó a magyar operajátszási hagyományhoz. A látottak viszont nem ezt erősítették.
A Komische Oper Varázsfuvolája az ékes bizonyíték arra, hogy lehet jól használni az animációt az operához. Hogy lehet az opera szerves része.
Az előadásról részletesen itt írtunk.
Ott tanítok, ahol régebben M. Tóth vezető tanár volt, a MOME animációs tanszékén, és nem egyszer próbáltunk már operákra animációt illeszteni. Nem evidens, melyik operához lehet, melyikhez nem. Azt gondolnánk, a hős útja modellt követőekre, a meseszerűkre egyszerűbb, de nem így van. A trubadúr vagy A bűvös vadász nem evidens, hogy könnyen megoldható animációval. Mert éppen az érzelmek, a két ember viszonyának ábrázolása sikkad így el. A sztori meseszerű része domborodik ki.
Amikor a nagyon hosszú első felvonásban Siegfried és Mime (Jürgen Sacher – remek volt), hosszan beszélgetnek, vitatkoznak, a legkülönbözőbb érzelmi fázisokon mennek át. Rögtön az elején főhősünk nem támadhat rá Mimére, nem lökdösheti, mint egy agresszív állat, mert elveszíthetjük az iránta érzett szimpátiát. A kettőjük közötti verbális harc csak később fokozódik, a zene és a szöveg szerint is a tettlegességig, mint M. Tóth Gézánál.
Minden animációs betéténél, minden látvány-truvájnál fontosabb, hogy ebben a műben kidomborodjon, mi a szereplők viszonya, az egy szekvencián belül hogyan alakul. A vezérmotívumok elemzéséből lehet kiindulni, és ha ez megvan, akkor akármennyire is több egy szekvencia húsz percnél, az előadás nem lesz unalmas.
